A tavaly augusztus 20-i nemzeti ünnepünkre Sör és kenyér címmel szervez a Vidám Páva nemzetközi mail art kiállítást. Az új kenyér ünnepén a folyékony kenyér is terítéken az aszódi Podmaniczky-kastélyban, ahol ugyanakkor több kiállítás is nyílik – itt látom Varga Zoltán Zsolt Az én tizenkettőm című tárlatát.
Úgy járom végig a termet, mint aki ismerősökkel találkozik. Petőfivel, Arannyal, József Attilával, Pilinszkyvel. De nem azokkal az arcokkal, amelyeket könyvek lapjairól ismerek. Itt valami más történik: a szobrász nem vonásokat, hanem vonzásokat keres – és talál.
Arra gondolok, Tompának is ott lehetne a helye közöttük. Akkor kezdődik el ez a történet: nem sokkal aszódi találkozásunk után kérem meg Varga Zoltán Zsoltot a Vidám Páva ötödik születésnapjára Tompa Mihály portréjának elkészítésére.
Varga Zoltán Zsolt (Szombathely, 1962) szobrászművész, kőszobrász-restaurátor, író; Gödöllőn él. A budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola díszítőszobrász szakán végzett, majd 1989-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola kőszobrász-restaurátor szakán, ahol mestere Kő Pál volt.
A mester neve önmagában is sokat üzen: hagyományról, szellemiségről, gondolkodásmódról. Varga Zoltán Zsolt pályáján a műemléki restaurálás és az önálló szobrászi munka egymást erősítve van jelen: köztéri alkotásai, portrészobrai és emlékművei mellett jelentős restaurátori tevékenységet folytat. Műveiben tehát egyszerre ott a megőrzés és az újraértelmezés gesztusa. Irodalmi munkássága is ismert: esszéi és novellái jelentek meg többek között a Liget hasábjain, önálló kötetei az Orpheusz Kiadó gondozásában.
A tornaljai kiállításán készült videóban mondja: „Részemről ez egy ügy. Tehát az írók fontosak. Arra akarom fölhívni a figyelmet, hogy többet olvassunk. Vegyünk elő újra könyveket, olvassuk őket.” Ez számomra kulcsot ad a portrékhoz.
Portréin József Attila nem az iskolai emlékezet komorságával jelenik meg, hanem egy játékos félmosollyal. Arany János nem a nemzeti klasszikus pózában áll előttünk, hanem lánya halála utáni megrendültségében. A kiállításon többek között Pilinszky, Kosztolányi, Petőfi-portrék is megjelennek.
A Tompa Mihály születésének és örökségének ápolására létrehozott hernádkaki Vidám Páva közössége számára készült portré találkozás a szobrász személyes olvasata és Tompa Mihály máig élő szellemi jelenléte között.
Megkérem Varga Zoltán Zsoltot, hogy a készülő portré munkafolyamatairól is küldjön képeket.
Társít hozzájuk mondatokat, rövideket. „Elkezdődött.” „Alakul.” „Haladok.”
Láthatom, hogy műtermében nem lemásolandó mintaként, hanem beszélgetőtársként áll ott a fiatal Tompa ábrázolása.
Az agyagból lassan előtűnik egy arc, a hajtincs, a sálszakáll, a tekintet. A sálszakállnál azt mondja, mikor Monok szóba kerül, hogy pont Kossuth szakállát nézve sikerült megértenie ezt a fura viseletet. Ezután monoklit sem kell feltenni, hogy a mai naptól fogva erre a helyre más szemmel nézzünk: nem véletlen, hogy a szobor itt debütál. Monokban ott a mondás kezdete. Mond-ok, mondom tovább: Monokról monomániásan is lehet beszélni, ha az ember Kossuth közelében Tompa nyomába ered. Lásd: sálszakáll.
Azt mondja: „Kész. Ez az én olvasatom. Ha száz szobrászt bíznál meg, százféle portrét kapnál.” Igen; ezért olvasat. Ahány olvasó, annyi Tompa, s ahány szobrász, annyi arc. Ugyanakkor ez vissza is hat: ahány arc, annyi újabb olvasat. Holnaptól Hernádkakon, a Vidám Pávában újabb Tompa-olvasatok keletkezhetnek.
A késznek látszó portré még csak egy állomás. A mesterség különös törvénye, hogy ami megszületik, annak el is kell tűnnie. Vékony választólemezek kerülnek az anyagba, ráépül a gipsznegatív, a fej lassan eltűnik a szem elől. Az agyagból formált Tompa Mihály hamarosan töredékekben hever: „Az agyagból ez lett, visszakerül a hordóba, darabokban.” Különös mondata ez: Tompa mintha visszatérne a földbe, hogy újból megszülethessen. Édes jó istenem, mennyit beszélt erről életében; és mennyire Tompa-halotti-emlékbeszédes ez a portré.
Vakformának is neveznek köztes állapotokat: negatívok és pozitívok váltják egymást, egyesek megmaradnak, mások eltűnnek; az anyag pusztulhat, a forma tovább élhet.
Megkezdődik az ún. lekopogás. „Már majdnem kiszabadult Mihály...” – mondja. Majd: „Kiszabadult.”
Azt írja az egyik képhez: mintha mini Stonehenge. Aztán sorakoznak a mesterség szavai: szilikon, passzer, stikli, kapni. Mint egy régi céhnyelv újrafeltámasztott töredékei.
Rétegről rétegre épül a forma emlékezete. Előbb az első szilikongumi-réteg, aztán a második. Itt az egyik képnél megjegyzem: „Hű, de szép rajt’ a fény-árnyék (is).” Mintha a portré nemcsak a szobrász kezét, hanem a műterem fényét is magába gyűjtené.
Végül felkerül a harmadik szilikongumi-réteg a passzerekkel. A forma immár nemcsak őrzi az arcot, hanem emlékszik is rá. A passzerek apró tájékozódási pontjai biztosítják, hogy minden a helyére találjon. Ahogyan egy jó portréban is a helyére kerül a tekintet, a hajtincs, a sálszakáll, az olvasat.
Aszódon arra gondolok: Tompának is ott lehetne a helye közöttük.
Azóta eltelik közel egy év. A műteremben közben Tompa agyaggá, gipszé, szilikonná, majd ismét arccá alakul. Megszületik, eltűnik, visszatér. Ahogyan az olvasatok is. Egy költőből vers lesz, a versből emlékezet, az emlékezetből újra arc.
Megérkezem tegnap éjjel a Légyottról, vár a kép: a „ragyogó” Tompa, s hozzá az üzenet: „Kész”. Varga Zoltán Zsolt Tompa-olvasatát nemcsak olvasni és nézni lehet.
Ez a Tompa visszanéz, sőt: beolvas nekem. Ritka ajándék, hogy máris a beszélgetőtársunknak érzem. Most már nem gondolom, az „ottahelyt”; most már látom. Helyet kapott, ma Monokon, holnaptól Hernádkakon eshet rá a fény. A többi már nem a szobrász dolga, nem is az enyém. Tiszta sor: önökön a sor.
Varga Zoltán Zsolt: Tompa Mihály
Képjegyzék a készülés stádiumairól
1. Elkezdődik.
2. Alakul.
3. Haladok.
4–6. Kész. Ez az én olvasatom. Ha száz szobrászt bíznál meg, százféle portrét kapnál.
7. Vékony választólemezeket helyezek el az agyagban, ezek biztosítják, hogy a gipsznegatívot két félből le tudjam venni az agyagról.
8–9. Rákerül a gipsznegatív, utólag megkeresem a lemezek tetejét.
10. A két fél negatív, már kiszedtem az agyagot, de még nem mostam ki. Az első gipszrétegbe vörös porfestéket tettem, ezért rózsaszín. Ez majd a negatív levésésekor nyújt fontos információt.
11. Az agyagból ez lett, visszakerül a hordóba, darabokban. A negatívot majd levéssük, szakzsargonnal: lekopogtatjuk a pozitívról, az is megsemmisül. Blindformának, azaz vakformának hívjuk ezért. Végül két negatívunk és három pozitívunk lesz a munka során, de két negatív és egy pozitív megsemmisül. Marad a szilikongumi-negatív, a gipszpozitív és a bronzírozott műanyag pozitív.
12. Kezdődik a lekopogás. A negatív első, rózsaszín rétege segít megtalálni a pozitívot.
13. Hátsó fél lekopogva, az elsőt óvatosabban, lassabban kell.
14. Már majdnem kiszabadult Mihály.
15. Kiszabadult
16–17. A szilikonnegatív elkészítéséhez osztósíkot kellett készítenem gipszkartonból. Oldalról mini Stonehenge-nek látszik.
18. Az első réteg szilikon. Még jön kettő.
19. A második réteg. Ezt is színeztem, hogy 1 mm2 se maradjon ki. A harmadik réteg megint fehér lesz.
20. Az utolsó réteg. A kis gumikockák a passzerek, ezekkel lesz a gumi passzítva a gipszköpenybe, de azelőtt még jön a darabformázás.
21. Filccel felrajzolom előre a stikliket (darabformákat).
22. Az első négy stikli. A szó a német Stück szóból ered.
23. Körbestiklizve.
24. Lekapnizva. A kapni lényegében köpenyt jelent.
25. A szobrász keze gipszöntés után.
26. Az első réteg szilikongumi a hátoldalon.
27. Második szilikongumi-réteg a hátoldalon.
28. Végül a harmadik szilikongumi-réteg a passzerekkel.
29–30. Már az üvegszövettel erősített második műanyagréteg is megvan.
31. Műanyagban a két fél. Összeragasztom, patinázom, majd felszerelem a kőkockára.
32. Összeállt, a kő már várja.
33. Kövön, félig-meddig patinázva.
34. Kész.
