A népi kultúra több változatát is megőrizte a Hernádkak határában megeshetett történeteknek, hiszen az olaj- és vízkeresés másutt is eredményezett hasonló fordulatokat, a haza legkülönbözőbb tájain. Maga Tompa sem egyedül vett részt a berekfürdői gyógyfürdőzésekben: Pávai-Vajna Ferenc geológus több régi barátját is meghívta, odacsábította, miután nyersolaj helyett arrafelé termálvízre bukkant. Közöttük volt Róka Andorás tarkupaczi jegyző is, akivel Vajna még Váradon, gyerekkorában ismerkedett meg. Róka a piaristákhoz járt elemi iskolába, ő nemcsak számba vette és szép sorban lejegyezte, már akkor, a vár alatti pincék boroshordóit, hanem kicsi fúrójával itt-ott meg is csapolta azokat. Karika kútásó és pincekőműves pedig az első hírektől követte a hévíztalálás eseményeit a korabeli sajtóban, sőt Berekfürdő határában szerszámaival együtt, már jóval korábban, példakereső terepszemlét is tartott.
Az alábbi cselekményt igen régi iratok között, a Taross folyócska mellett elterülő Tarvidéken, ott is a nevezett Tarkupacz falucskában lelték fel a kutatók a XX. század első évtizedében. A néhány évvel a századforduló előtt elhunyt Karika Benedek kútfúró unokája, a gyerekként az egykori fürdőásás munkálatai közepette az embereknek kantában vizet hordó s a ballada megtalálása idején már 76 esztendős Karika Zsigmond-Boldizsdár patkoló- és kaszakovács is megerősítette és pontosította a történetet, amelynek részletesebb iratanyaga – feltehetően a kötelességtudó, állandóan gyógyfürdőző és igen magas kort, csaknem száz évet megért Róka Andorás jóvoltából – a falu tájházának dokumentációi között szó szerint ekként olvasható:
Berekre Rókát, na, ki hítta?!
Nem a farkán kőtt bús pacsirta!
Dehogy! A köszvény ebe vágta
körmeit redves ódalába!
Így hát – a kíntól nem aludván –
mint kerge birka járt a dudván,
s a tari éjben kiötlötte:
Berek vizében megfürödne!
Mert hallá rég egy öreg paptúl,
hogy minden kórság gyógyul attul,
hörögve kocsit rendelt tüstént,
igazítani sajgó bütykén.
Róka – Berek vizére érve –
visszavágyott az anyaölbe!
Mintha öröktől kuruttyolna,
dugta tagját a drága tóba.
Gyógyulni kezdett minden bajtúl:
anyóstúl, láztúl, izzadástúl,
s kikerekedve, mint a macska
utazott vissza Tar-kupaczra.
De – mert szomjazott jó borokra –,
s akadt útjába kurta kocsma,
– pihentetni az ázott izmot –,
két-három litert beszottyintott.
De kocsisa se volt rest néki!
A lú sörényét majd kitépi,
s dülledt szemét mereszti égnek,
míg valahára hazaérnek.
Ám Kupacz szélén őgyelegve
úszkálni támad Róka kedve!
S mint dőlt legényét elereszti:
a medencét keresni kezdi.
Villogó szemmel széttekinget,
s tépi lefelé már az inget,
csukást a vízbe úgy ugorna!
– S veri orrát tyúkszarba, porba.
Ott ugyan hévvel hentereghet,
míg tenyere szöcskét terelget,
ám hogy buzgón a sziket szopja,
visszavágyik a dús habokba!
Felöltözve, tisztulva osztán,
mint éhkoppon maradt oroszlány
oly mogorván és magát dúlván
rohangászik a büdös pusztán.
Kút kén ide: mind’ benne kongat,
egyszer aztán szörnyet rikongat:
Furót ide! Kupaczi népek!
Essünk e mező köldökének!
És szerencséje volt ez egyszer!
– Éppen ott hányt Karika mester. –
Megállt, okádott, s méne arrébb,
Rókáig így juta el hétrét.
Őt neje verte a mezőre,
mert a gyomrában forrt a lőre,
s így kiálta, míg útra lökte:
Ne, te falunak pöcegödre!
Így esett. Összekapaszkodtak.
Danoltak. Ríttak. Aztán furtak!
S míg keresték helyét a tónak,
már-már józanra aszalódtak.
De nem találtak ott a fürgék
termálvizet, csak pockot, ürgét,
kik örülvén a szép napoknak,
előttök vígan ugrándoztak.
Hanem Karika bal szemébe
csak bevillant az út miértje.
S amíg rugdostak kutyát, vödröt,
el is érték a pöcegödröt!
Ott osztán egymásra böfögtek:
Itt a helye a feredőnek!
– rikoltának, s már mérik rőffel,
a fél falu itt miképp fér el.
S hogy használni ne kelljen fúrót,
kirendelik a kisbírót,
hogy dobot verve szétkiáltsa:
Sógor, koma, gyerünk reája!
Hallva ezt Kupacz férfinépe,
kapnak ásóra, gereblyére!
Cserben a jegyzőt hogy is hagynák,
megiramodnak, mint a hangyák.
Tüzesen törköly-pálinkátúl,
akár az ördög, mind lapátol.
Amit szépapjok megöröklött:
szélesítik a pöcegödröt.
Mint kit a pokol eleresztett,
hányják a rögöt s a keresztet,
odahagyva a mosdótálat,
mind a fer’dőért kiabálnak!
„Mert nem tömi el soha orkán,
Ha mi feredünk e főd torkán!”
– bőgik: „E szent víz hozzánk illik!” –,
Tágul a part hát, mint a(z) (orr…)lik.
Szétugrasztanak ezer békát,
taposva bélök maradékát,
s mire a két úr felbrekegne,
rájok tátog a nagymedence!
De – mert hőforrás nem volt ottan:
Szemök a Taross-vízre pattan,
és nem ám csuprot, nem ám csöbröt:
elárasztják a pöcegödröt!
Így esett. Mikor jól megtölték,
e tóba egymást belelökték.
S akár a napfény, úgy ragyogva
úszott elöl a boldog Róka…
De Karika se volt rest ám.
Gatyára vetkezett ő eztán.
S mikor a teste vízbe hullék
a hányingere is elmúlék.
Forognak ottan egymás hátán:
hol megfulladna a vén Sátán!
– de seggök ázhat télen-nyáron –,
dicső dalom ezért bezárom.
Azaz, ha jársz Kupaczon, jó társ,
egy legyen csak, amit kipróbálsz!
Merülj alá, – s ne engem átkozz:
kortyolj kettőt – aztán imádkozz!
