Semlény és Tompa plusz Pávai
Dicső Zsolt emlékének,
a hídverőnek, aki megnyitotta az első Tompa pluszt, s elvezetett ehhez
„Áldozatlan bekecs ő? / Hámozatlan akác, sőt, / hímezetlen apacs ő?”
Szkárosi Endre: De ki cső?
A Spanyolnátha Boldog kedd című antológiájában, Dicső Zsolt 60. születésnapjára, 2013
Tompa Mihály és Garay János a valóságban a Lánchíd avatásakor találkoznak; erre Dicső Zsolt is utal, a Tompa plusz Garay megnyitóbeszédében, 2022-ben, a miskolci Múzeumok Éjszakáján.
Dicső Zsolt: Csókolom, jónapot, szevasztok!
Spanyolnátha, XIX. évfolyam, 100. szám, 2022/3
Vass plusz Vass, Nóra és Tibor a Dicső-temetés (Szekszárd, 2024. szeptember 10.) másnapján találkozik Mázán a polgármesterrel, ahol – a Szekszárdon elhunyt, első ízben Mázán eltemetett – Pávai életének utolsó éveit éli. (Mázát követően előbb Szolnokon helyezték /volna végső/ nyugovóra; harmadik, jelenlegi nyughelye: Hajdúszoboszló.)
Főhajtás a mázai Pávai-Vajna Ferenc emlékhelynél,
a 60 éve elhunyt Pávai-Vajna Ferenc emlékére
Spanyolnátha, XXI. évfolyam, 106. szám, 2024/3
Dicső Zsolt a Tolna Megyei Tejipari Vállalat gépkocsikísérőjeként, tejbegyűjtőjeként egyengeti napi rendszerességgel a Máza–Szászvár környéki útvonalakat; s egyengeti a Tompa plusz kezdetén a mázai polgármesterhez vezető utunkat is. Pecze Gábor, Máza polgármestere a 2024-es berekfürdői Pávai-megemlékezésünkre – 60 éve hunyt el Pávai – köszöntőt ír; szavait Dicső Zsoltot is emlegetve olvasom fel a fürdőbejárat előtti Pávai-emléktáblánál.
Vass Tibor: Vanegyemléktáblázós; Pávai-Vajna Ferenc emlékére
Spanyolnátha, XXI. évfolyam, 104. szám, 2024/1
A Tompa plusz kezdetén, a Vidám Páva 2021-es alapításakor kijelölöm a Tompa plusz Garay-, a Tompa plusz Petőfi-, a Tompa plusz Herman Ottóné-, a Tompa plusz Jókai plusz Lévay-sorozatot, s beszélek a Vidám Páva berekfürdői „ikertestvéréről”, a Vidám Pávai Művészeti Értéktárról.
Vass Tibor: SzínTompás helyzetek
Spanyolnátha, XVIII. évfolyam, 4. szám, 2021/4
A legutóbbi Tompa pluszokra Fecske Csaba és Dicső Zsolt hiánya meghatározóan nyomja rá a bélyegét. A rányomott bélyeg azért is fontos, mert Dicsővel kölcsönösen büszkék vagyunk arra, hogy ő a hernádkaki székhelyű Magyar Küldeményművészeti Társaság 2015-ös alapító tagjai közé tartozik.
A Légyott-folytatást – erről is beszélek a 25. Légyott, a Tompa plusz Jókai plusz Lévay megnyitóján – a Fecske-halál, ill. Csaba legutolsó kötetének megjelentetése kapcsán Miskolc város Mecénási Alapjának közönye bennem erősen megrendíti. A város a hibát egy díszpolgára közbenjárása segítségével orvosolja: a Spanyolnáthás Fecske-kötet a tavalyi – feltehetően az utolsó – Önök kerték Spanyolnátha Kertfesztiválra megjelenhet.
Spanyolnátha, XXII. évfolyam, 108. szám, 2025/2
******
Az idei Légyott-antológiában nem véletlenül kapnak helyet a visszatekintés gesztusai. Számba vesszük a Légyott-kiadványokat, (11) operafesztiváli antológiát, a Spanyolnáthás Légyott-művész- és hangoskönyveket (10, ill. 2), az antológiák digitális kötetét (1), a Tompa plusz-antológiákat (3). S a szerzőket pedig alfabetikus sorrendben sorakoztatjuk fel – kis híján annyian vannak, mint a walesi bárdok. (És lehet, épp van is annyi, hiszen tévedni emberi dolog. Elnézést, ha a névsorból valakit kihagytam.)
Nem sokkal a ’könyvzárta’ előtt kitalálom, feketekeretezzük az elhunytakat. Akiről nincs adat, eltűnik, mint Petőfi a ködben, azt várjuk vissza, mint Tompáék Petőfit; szólok, ha lesz hitelt érdemlő adat.
Keret-ellenőrzésre Berka Attilát és Némethi Lajost kérem meg. Attilának mondom, Dicső Zsoltot el ne feledjük keretezni, mert sajnos keretezni kell; visszaír: Tibor, el ne feledd Dicső Zsoltot kereteztetni. Lajos részéről is rendben úgy, ahogy; most már csak azon kell imádkozni, mondja, hogy egyik napról a másikra ne kelljen újabb nevet keretezni.
Kellene, ha lehetne; kellehetne: az élet megy tovább; tehát a múlás is. Elhunyt egy szerzőnk. Kérdezem: mi legyen, Lajos?, nem jól imádkoztunk, nyúljunk-e bele, mert talán még kellene, talán még lehetne. Erre van ott előbb a kellehetne. Azt mondja: „Tartsd még élve ebben az összeállításban!” Ez egy életben tartó mondat.
Tavaly, emlékezhetnek, mintha Légyott-búcsúztatnék. („A legszebb Légyott-szerű dolgokat élet- és célszerű a legszebb Légyott-idejükben búcsúztatni. Nem könnyű a szívet direkt fájdítani: de a huszonötödik az elköszönésre egy rendkívül szép alkalom lenne.” V.T.) A huszonötödiket azzal engedem útjára, hogy a Pávai-évforduló kapcsán – 2026-ban 140 éve született Pávai-Vajna Ferenc – a Hernádkak-Berekfürdő-kapcsot még ki kellene szélesítenem, a felszínes kapcsolatoknál lejjebb kell kutakodnom. Arra gyúrok, akarom mondani: arra fúrok, meglegyen. Törjön föl, mint a talajvíz.
Föltörik. Öröm, hogy alkotóink nem a vizes lepedőt ránk, hanem felénk a napvitorlát húzzák. Ugyan ilyen, ugyanilyen árnyékokban, ahogyan itt és most, közösen többé már nem hűsölhetünk, de nem ijedhetünk meg az élet, az idő múlásától, s önmagunk árnyékától sem: lehet, nem mehetünk el majd szó nélkül amellett, hogy Arany János és Tompa Mihály 210. születésnapja jövőre lesz; s 2028-ban 110 lesz éve annak, hogy spanyolnáthában elhunyt Kaffka Margit. És száz éves lesz a berekfürdői termálvíz.
A Tompa plusz Pávai megrendezése Dicső Zsolt emléke előtti tisztelgésként is elengedhetetlen. Hiszen a Tompa plusz Garayn előre örülünk annak, hogy majd ezt is ő nyitja meg. És vetítjük előre, hogy idén szeptemberben, Szekszárdon majd hogyan örülhetünk Tompapluszpávailag a Dicső70-en, ahol Jankovics Zoltánék Dicső60-as marhapofapörköltjét is emlegetni fogjuk majd. Marha jópofának igazán nem nevezhető a helyzet, hogy ezt már sajnos a Dicső hetvenlennén ehetném, tehetném. Pedig így terveztük.
Kiszedem évekig a személyemre utalásokat a Légyott-szövegekből, ahonnan csak tudom. Huszonöt évig szedem ki a rámutaló személyeseket, törlöm kifele őket, ahol, ahonnan csak tudom, működök, mint egy magam ellen dolgozó, mások szövegeiből magamirtó gép, ahol, ahonnan csak tudom, irtom kifele magamat. Főleg nevem említését magamirtom, törlöm kifele az alkotóikkal történő egyeztetéssel őket, ahol, ahonnan csak lehet.
Van, akit nem tudok a törlésről egykönnyen meggyőzni, de azért megy, ha nem is annyira, mint a magam meggyőzése, mígnem a Tompa plusz Petőfiben Fecske Csaba leírja a revétlen szót a nevem elé, „Tompára mindig van idő / dicsőségedet fennen hirdeti a Vidám Páva / szép a farka szép a szárnya el innen / ha tudna se szállna / a kakiak szívébe van bezárva köszönet érte /a revétlen Vassnak / akit ma már minden vas-edény boltban olvasnak”.
Mondom Csabának, másnál az ilyenVassolást élből, azonnal irtanám, jelezz egy vagy több okot, amiért nálad hagyjuk meg. Azt mondja, ha revétlen Vassról beszélünk, mint mondjuk egy revétlen, nem rozsdás kardról Tompa plusz Petőfi esetében, akkor az nem önfény, miért lenne az, mikor ő mondja rólam, nem én magamról, az ott kard-tiszta szó, és amellett érvel, hogy az önfény mennyire nem ugyanaz, mint az ő fénye felém, engedjem ott, hagyjam szépen békén a revétlen őfényét, amit aztán elviccel makulátlanból makukátlannak.
Aztán természetesen eljutunk a makakitlanig is. Azt már e vicc után mondja, halálkomolyan, hogy ugye tudom, a legtöbb ember azért ír emlékiratot, hogy beleírja magát történetekbe, én meg közel negyed évszázada Légyottilag azon ügyködöm, hogy kivegyem magam onnan, szóval hagyjam javát annak, ahol a társak rendre visszaírnak, irtsam másból, ha akarom, az övéből ne.
Így százszor is, végül is meggondolom, azóta is, honnan szedem ki és hogyan. De azért szedem még rendesen.
Persze mindig becsúszik a Légyottokba pár hajmeresztő vassőfény, úgy kell hagynom, az írás rovására menne, azt mégsem hagyhatom ki az antológiából, inkább tőfény, ha már maradnia kell.
Ez most olyan Légyott, hogy jönnek ravaszdibban az őfények felém, mintha majd’ mindenki tudná az előresejtetéseimből, hiszen nem csak néhány embernek mondom nagyon konkrétan, hogy huszonöt, és annyi, még a Tompa plusz Pávai kellene, lehetne, kellehetne.
Le kell nyelnem záróLégyottilag ezt a sok termálvízbe ugró Vassbékát, a téma hozza, a kiélezett Hernádkak- és Berekfürdő-helyzet, kötődésem e két legkedvesebb világfalumhoz, őket csalom be egy közös medencébe a napvitorla alá. Szóval idén ott marad az őfények java.
És akkor minderre rátesz egy lapáttal, vagyis utolsó termálvízcsepp a pohárban, a kút, amit a logóban meglátok, egy Norton kút. (Köszönöm, Dienes Ágnes!)
A személyesség kútmélye legmaga.
A Kertész Áruházban vesznek apámék ilyen kutat a Hernádkakk-vikkendre. Dicső Zsolttal beszélünk szép közkutakról, én emlegetem a monyhait, a berekfürdőit, ő a tejbegyűjtő körútjain, Mázaszászvár-környéken látottakat. Beszélgetésünk kutas, kútkás, Hernádkakk-vikkendünkön emlegetjük, hogy is volt annak idején a mi kétszer kétkás, 4K felbontású feltörésünk, hogy is van víz a bírtokon.
Vinni kell ugyan kb. öt litert, a vízről beszélek, hogy legyen aztán Kakkon belőle több, a miskolci, Búza téri közkútról kell vinni, vagy ami rövidebb-cipelősebb, de veszélyesebb, a Hernádról. A cipellő nem ad a vízbemerítőnek a parton biztonságot, de ha igen, akkor hozhatom a kannát a Hernádról, meg kell meríteni a folyóban, vizet kell a Norton tetején kialakított nyílásba önteni ahhoz, hogy felhozza a vizet.
Vizet a víznek, port a sornak, hamut a mamunak: apám elmagyarázza, azért kell a víz, mert ha hosszabb ideig nem működik, a kútról beszélek, a tömítése kiszárad, elvész a vízoszlop. Ilyenkor hiába nyivákoltatja az ember a kart, a kút nem fog vizet. A tetején kialakított nyíláson keresztül kell beleönteni nem kis vizet, simán elfogy a mellélocsolásokkal együtt alkalmanként öt liter.
A kútkar nyivákolódik, legyen ez a vízhozatal is kétkás, nyivákolódikk, ők meg kétszer kétkásak: Berekkfürdő, Hernádkakk, lapozzák fel a Tompa plusz Pávai-antológiát, pörgessék a jobb alsó sarkot: lepereg a könyv előtt 4K felbontásban élete filmje.
A mi Nortonunk nem tudom, hova kerül. A szomszédban itt áll egészen mostanáig az udvar közepén, az utca utolsó előtti vikkendes őslakosa – az utolsók mi vagyunk – beállítja dísznek kertközépre, jól leápolt, revétlen kút. Gazdája elhuny, kert eladódik, a Nortont nem látom, most még megkérdezni se tudom, hová kerül; revétlenedhetne nálam, ha kidobásra ítélné.
Tompa láthatott hasonló karos kutat, de tán nem mondja a nevét: Norton, Pávai húzhatta is fel vele mázai kertjében a talajvizet. Apám egyszerűen csak kutazza, nem nevezi sem vaspumpának, sem – ahogy a használati útmutatóban szerepel – öntöttvas kéziszivattyúnak.
Ennek aztán a termálvízhez semmi köze, éppúgy, mint a valóságban Tompának plusz Pávainak egymáshoz. Nyilván éppen ez a semmiköz tetszik meg benne rögvest, a termálvíz semlénye, hogy lehetne is, meg nem is. Lenne tán, ha mennénk a dolgainkkal mélyebbre, ha megengedhetnénk magunknak, akár vizet a csapból. Nőttön nő, Norton no a lehetetlenség, hogy valaha találkozhattak. A valótlanságok szép sorban mégis igaz történetekké vízkövesednek.
A Tompa plusz Pávai a Légyott történetének kútfeneke, kútfenegyereke. Nem ahonnan a legutolsó vödör vizet felhúzzuk, hanem ahonnan így utoljára húzunk. Hisz a víz odalent újra összegyűlik.
A Légyottból nem az élet, nem a víz fogy el, nem a forrás apad ki. Csupán én mondom azt, hogy ezt eddig húztam. A húzadék, a hozadék közös. A kút nem üres, a kút marad. Csak a húzó változik. Vagy csak kicsit megpihen.
Huszonhat év alatt velszibárdoknyi szerző, még több alkotás, még több történet, emlék áramlik össze a Légyott körül, mely kezdettől fogva nem kizárólag az Operafesztivál, a Spanyolnátha, a Vidám Páva, a Vidám Pávai, a Magyar Küldeményművészeti Társaság vize. A rendszer maga termeli újra magát. Ha most azt mondom: ezt kútkart én már nem húzom tovább, attól Fecske és Dicső, s a többi feketekeretezett barátunk még visszaír. Mint azok a Vasstúlterhelt szavak, amiket ha kihúzok a történetből, máshol visszajönnek. S az olvasók sem csak visszaolvasók, hanem visszaírók is.
A Légyott-kútból ma felhúzott utolsó vödör után egyszer csak mégis hallani, hogy odalent valami még úgy csobban, mintha fel akarna jönni. Ettől az ember már nem tud teljesen biztos lenni abban, hogy valóban az volt az utolsó.
Öntsünk tiszta vizet a pohárba: a kútfenék, ha ugyan lezár, a kútfenegyerek mindig csinál még valamit. Most például megköszön. Megköszönöm nektek a Légyottot.
Elhangzott 2026. június 20-án, a miskolci Múzeumok Éjszakáján, a 26. Légyott, a Tompa plusz Pávai megnyitóján, a Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria Thália-házában (Színháztörténeti és Színészmúzeum)
