Elképzelhetőnek tartom, hogy a Körmendi Lajos által alapított Barbaricum Könyvműhely létrejötte előtt ezt a szót: Barbaricum, kevesen ismerhették. Bevallom, én is ezen kevesek közé tartoztam. Iskolában nem hallottam, könyvben nem olvastam. Sejtettem csupán, hogy ez jót nem jelent, hanem valami elmarasztalót. Hát persze, kaptam észbe: a római birodalom határain kívül eső részek kapták ezt az elnevezést: az már ott, túl a Dunán barbárok lakta táj. Elmaradott, tudatlan népeknek nevezve az ott élőket: az alánokat, keltálat, szkítákat, hunokat – nem sorolom tovább.
S Körmendi Lajos otthonának vallotta ezt a jóval későbbi időkben, IV. Béla király által kunokkal betelepített vidéket. Hazájának az itt élő emberekkel együtt. Innen ment el, ha nem is messzire, Szolnokra csupán, s vissza is jött hamar, ahol született, ha nem is önszántából, a Jászkunság főszerkesztői székéből bocsátották el. Előtte a Szolnok Megyei Néplapnál dolgozott néhány évig. Ebben az időben találkoztam vele, a feleségemmel meg is látogattuk egyszer a 16 négyzetmétert kitevő lakásán. Ekkortól kezdtünk levelezni egymással. Verseket is küldött Miskolcra, amelyek a Napjaink folyóirat hasábjain jelentek meg. S és én is küldtem neki anyagokat a Jászkunság részére. Később két könyve is megjelent a Felsőmagyaroroszág Kiadónál, Miskolcon.
Úgy tűnt, Szolnokon folytatódik vele egy hagyomány: költők, írók települnek a városba. Hiszen előtte itt dolgozott Ladányi Mihály, s Petri György is. S jótollú újságírók is megfordultak a megyei napilapnál. Egyiküket se tartotta meg a város, mint ahogy Körmendi Lajost sem. Mehetett vissza Karcagra, amit se a város, se ő nem bánt meg. Bár a kapcsolatuk nem minden esetben volt súrlódástól mentes.
Mindenesetre kiteljesedhetett az életmű, Karcag is kapott egy kitűnő írástudó embert, azon túl tanárt, könyvtárost, klubvezetőt, még alpolgármestert is, amiből hamar elege lett. Amin nem lehet csodálkozni, azt a „mesterséget” nem neki találták ki.
Nem úgy az írást. Sorra-rendre jelentek meg próza- és verseskötetei a különböző kiadóknál, eleinte Budapesten, s ahogy említettem, Miskolcon, míg ki nem találta, hogy saját kiadót hoz létre, ahol a saját, de a mások könyvét is közzé tette. Azzal a szándékkal, hogy a kunság népének életét, ezt a tájhazát, kultúráját, a kazak-kun szellemi rokonságot is bemutassa az olvasóinak. S akkor még nem beszéltem versfordításairól, újságcikkeiről, a rokon művészeti ágak jeles képviselőinek munkásságát ismertető kiajánlásairól.
Az itt élő Rideg István tanár, kertész, irodalomszervező, mindenese Karcagnak, három vastag kötetben gyűjtötte össze – megmentve az utókornak - Körmendi Lajos verseit, szépirodalmi munkáit, újságcikkeit. Ezt a munkásságot Karcag városa nemrégiben posztumusz Pro-Urbe díjjal ismerte el - ezt is Rideg István közbenjárásának köszönhetően. Példának állítva ezzel Körmendi Lajosnak a Nagykunsághoz kötődését, ragaszkodását ehhez a tájhazához. Jó érzés emlékezi rá, még jobb lenne, ha közöttünk élhetne.
Nagyon hamar elment közülünk, több mint húsz éve már ennek, s be kell látnunk, nincs erőnk őt feltámasztani. Annál inkább magunkévá tenni azt az elszánt hitet, amely éltette őt: munkálkodást az idevalósi emberekért. Barbaricumért.
Elhangzott Körmendi Lajos síremlékénél, a berekfürdői köztemetőben, a Berekfürdői Körmendi Lajos Írótábor nyitónapján, 2026. augusztus 31-én
100 Megtekintés
6 Perc
