Kedves Barátom, kedves táborvezető úr!
Születésem 125. évfordulójára kaptam egy levelet. Igen nem elírás, kaptam hiszen megérkezett. Berekfürdőn volt egy egészen emberi ünnepség, azt írtad. Az időutazás lehet csak a fantasztikus regények világához tartozott, a kutatók szerint azonban a fizika törvényei alapján nem teljesen lehetetlen. És ez az oklevél is ezt bizonyítja. Nézem a falutól kapott hatalmas oklevelet, amelyet dr. Hajdu Lajos írt alá. Széthajtom és olvasom: Berekfürdő Község Önkormányzata a település önállóságáért megtartott népszavazás 10. évfordulóján posztumusz díszpolgári címet adományoz Pávai-Vajna Ferenc főgeológusnak a berekfürdői kút fúrásáért, a termálvíz megtalálásáért, amely lehetővé tette a falu kialakulását és mai virágzását. Berekfürdő kicsi kis falu, folyékony kincse az Alföld alatt húzódó melegvizes óceánból való.
Én olajat kerestem, de annak is örültek volna, ha gázt találok, de termálvíz került elő a földből. Az elöljárók csak fanyalogtak, hogy ez csak melegvíz, de találkoztam olyan parasztemberrel, akit szekéren hoztak a Berekbe, mert mozogni sem bír, majd két-három napon keresztül áztatta magát a kis tóban, ami a fúrás nyomán keletkezett, és három nap után már maga ült a bakra. A lovak közé csapott az ostorával és úgy indult haza. Élt itt egy juhász, aki elújságolta, hogy nagyon megkönnyítettem a munkáját, mert eddig a kádban mosták a gyapjút nyírás után, és állandóan forgatni kell, hogy szellőzzön, de most már ezt el lehet felejteni. Behajtják a nyájat a vízbe, amibe az állatok szívesen mennek, mert meleg, és mire kijön a másik oldalon, a szennyeződés kioldódik a szőréből. Mire megszáradnak, jöhetett a nyírás.
Sokan járnak fürödni a strandra, és több mint ezren élnek ott, ahol semmi sem volt. Hallottam, az írótábor tagjai is megmártóznak reggelente a medencében és megbeszélik a világ dolgait. Mikor kézbe vettem a leveledet, nekem is az jutott az eszembe, hogy elmesélek egy történetet, amelyik velem esett meg Berekben, ahol még semmi sem volt, csak a puszta, és a fúrótornyok. Azt hittem, mert lázas beteg voltam, hogy hallucinálok, de nem. Részese voltam egy olyan eseménynek, amit megosztok veled. Magas lázam volt, a fúrás harmadik napján, de nem kocsikáztam vissza Karcagra, hanem kinn maradtam, mert kíváncsi voltam, milyen itt a pusztán a naplemente. A nap lassan bukott alá, mikor hangokat hallottam. Három férfi beszélt vagy inkább verselt, rímes sorokat mondtak egymás után, kettőnek a sorai belém ivódtak: „Mint a szív az első szerelemnek titkát, Rejti a kis kunyhót bércek koszorúja; „ (…) „Hallgatózva néma csend körűle, / Nádkötésű kis lak áll magában.” — szólt utána a másik. Aztán az előző visszavette a szót: „Szalmafödelét beárnyékozza hűsen / Susogó erdőség rezgő lombozatja, / Min magát a vígan fütyölő rigófaj / És a búsan búgó vadgalamb ringatja.” Én meg kapkodtam a fejem. Hol itt a kunyhó? Itt csak az ég oltára van és a messzefutó szik. Aztán fellobbant a tűz nem messze tőlem, de még mindig hallottam a rímes sorokat: „És ha éjjel a lak ablakából / Mécskanócok fényt lövelve égnek (…) És lelkemben nyugtató hit éled: / Nem halt meg, csak alszik itt az élet!” Aztán szóltak az embereim, hogy ne gubbasszak itt egyedül. Leültem közéjük és hallgattam a magukkal hozott énekeket és néztem a tüzet…
Nem beszéltem erről senkinek. Tudod, az utolsó éveimet Mázán éltem, egy kis bányászfaluban, ha olvasni akartam, átmentem Bonyhádra, a könyvtárba. Két óra oda, két óra vissza… Itt olvastam arról, hogy 1845 tavaszán Petőfi Sándor felvidéki körútra indult, ahol találkozott Kerényi Frigyessel és Tompa Mihállyal. Ekkor határozták el, hogy az Eperjes mellett fekvő Villec-hegy oldalában megbúvó csőszkunyhót „megéneklik”. Az Erdei lak megtalálható mindhárom költő művei közt. Ez nem lehet igaz: Petőfi és Tompa sorait hallottam aznap este! Emlékezetem szerint soha nem láttam ezeket a sorokat, csak ott, a bonyhádi könyvtárban. Aztán belelapoztam az Élet és Tudomány egyik számába, ahol azt olvastam, hogy Albert Einstein általános relativitáselmélete szerint minden objektum a téridő szövetében mozog, egy meghatározott pályán. Ez olyan pálya, amelyen egy objektum először a jövőbe halad, majd visszakanyarodik a múltba, végül pedig pontosan oda érkezik vissza, ahonnan elindult. A cikk szerint ez elméletben lehetséges, de gyakorlatban nem. Nekem erről más volt a véleményem...
Ha elér hozzád a levelem, szerintem a te véleményed is megváltozik!
Régi „berekséggel” ölel egy másik világból: Feri bátyád
