118 Megtekintés 38 Perc

Mikor a mellkas hullámzása bizonyít

Babics Imre Gnózis c. kötetéről

Babics Imre: Gnózis
Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2013

A szemműtét-jelenet értelmezése (618-625.o.
             Mire vállalkozom és mire nem ebben az értelmező esszében? Nem vállalkozom arra, hogy Babics Imre korszakos művét, a Gnózist átfogóan értelmezzem. Ezt a munkát kiválóan elvégezte Füleki Gábor Piramiskönyv című tanulmányában (Irodalmi Jelen, 2016). Arra vállalkozom, hogy egy rövid részletet, mely akár önálló novellának is tekinthető, kiemelek a hatalmas opuszból, hogy közelebbről és részletesen szemügyre vegyem a benne kibontakozó világképet, valamint a főszereplő karakterét. Miközben e tevékenységet folytatom, igyekszem példákkal igazolni azt az állítást, hogy a gnózis dinamikus jelensége, élménye megtörténik ebben a jelenetben. S ha itt megtörténik, megtörténik máshol is: vagyis a gnózis a műegész során végig jelen van, be-bejelentkezik: tulajdonképpen egyben tartja a rendkívül eklektikus, sokféle műfajból összerakott, gigantikus alkotást. Íme a gnózis dinamikus fogalmának meghatározása tömören:
             A gnózis egy belső, misztikus, közvetlen és üdvözítő erejű élmény, amely felszabadítja az embert a spirituális vakság alól. A gnosztikusok szerint ez a tudás nem tanulható, hanem egy fentről jövő, hirtelen felébredés vagy emlékezés. Az ember felismeri, hogy lelke mélyén isteni szikra lakozik, amely a legfelsőbb, tiszta szellemi világból (a Plérómából) származik, ám fogságba esett a sötét, anyagi világban. A gnózis elérésekor az ember ráébred, hogy ő maga isteniből részesedő lény.

Előkészületek „szardonikus” lélekállapotban

             Emléknek hívják a Gnózis három főszereplőjének egyikét, akit nézetem szerint a szerzővel leginkább azonosíthatunk. E névválasztás utal a gnózis alapvető történésére, mely szerint a lélek egy katartikus pillanatban visszaemlékezik lényegére, amit valaha tudott, de bizonyos világi hatások okán elfelejtett. Jelen esetben a modern korszellem az, ami feledtet. A főszereplő teljes mértékben hús-vér, reális alak, ugyanakkor nevének jelentése némi bizonytalanságot olt az olvasóba. Csak egy emlék volna? Metafizikai emlék? E létbeni bizonytalanság valójában létbeni többlet. Tapasztalt, gondolt, racionálisan okságokkal megértett, egyik létezőt a másikhoz kötő, szövetszerű világunkon túl van valami egészen más, mely rejtekező, mégis lényegi. Ám onnan jól közvetíthető, jól bizonyítható tudás nem hozható. A túli (transzcendens, metafizikai) világ kapcsolatban áll, kapcsolatba lép az itteni világgal: aki ezt egy reálisan átélt élmény keretében felismeri, belép a gnózisba, a szent tudásba. Beszéde, ha szólni próbál erről, megváltozik: költőivé válik. A költészet kettős természete az a mód, ahogyan e rejtőzködő tudásról hír hozható, ahogyan e kétvilág-tudás a hatását ebben a világban képes kifejteni. A költészet kettős természete azt jelenti, hogy miközben evilágról beszél, a szóhasználatban rejlő szimbólumok, valamint zeneisége révén hatóvá válik a túli többlet is.
             Emléket abban a pillanatban ragadom meg, amikor egy magánrendelőben szemműtétre várakozik. Nem foglalkozom az előzményekkel, sem azzal, ami e történet után következik. A teljes mű lényegi mondandója, mely világképében rejlik, annyiban érdekel most, amennyiben ebből a jelenetből kiolvasható. „Emlék megszakadott életvonalába mosolygott, szardonikus mosoly”. Erős felütés. Az életvonal egy reális érzéklet, hogy meg van szakadva, szintúgy. Ám ezen a ponton, mint majd még oly sokszor, megjelenik egy újabb jelentésréteg: a szereplő reflexiója saját életsorsára, melyről az életvonal azt jelzi, szakadni fog. A halál bekövetkezte küszöbön áll. És ennek a gondolatnak, ha a tenyérvonalat jósvonalnak, tehát túlról jövő üzenetnek tekinti Emlék, érzelmi következménye is van. A „szardonikus” jelző rendkívül találóan írja le a főszereplő lelki állapotát ebben a jelenetben és a mű egészében. Hogy értsük, fel kell tárnunk a szó jelentését, mely a következő történet következtében alakult ki. Szardoniosz egy mérgező növény, mely Szardínia szigetén termett az ókorban. Aki evett belőle, meghalt. Ám mielőtt meghalt volna, arcizmai vicsorgó mosolyt formázó görcsbe rándultak. Az ókori szardíniaiak az öreg, munkaképtelen embereket kegyetlen rituálé keretében mélybe lökték egy szikláról, ám mielőtt ezt tették volna, megetették ezzel a mérgező növénnyel, emiatt az áldozatok vigyorogva zuhantak a halálba. Tekinthetjük e történetet kollektív, kulturális emléknek. E kollektív-kulturális emlék azért merül fel Emlékben, mert kiválón kifejezi jelenbeli lélekállapotát, feleslegességérzetét, halálközeliségét, kényszerű, fanyar nevetését szerencsétlen helyzetén. Feleslegességérzet? – e lélekállapot értelmezéséhez teszek egy megengedhetetlenül rövid kitekintést a mű egészére: a főszereplő harmadmagával hatalmas világátformáló akcióba kezdett, ennek eszményi célja a szakrális terror révén bevezetett líraviláguralom. A főszereplőt ezen abszurd, szürreális terv éltette, hajtotta, ám egy idő után belátta, le kell mondania róla, most itt tart, nem lát életcélt, nem látja értelmét az életének.
             Az általam kiválasztott jelenet központi történését, a szemműtétet egy világhírű orosz specialista végzi, Arcibasev doktor. Számára ez rutin, ám az olvasó mégis úgy érzi, ha a halál gondolata felmerült, akkor a főszereplőben van némi bizonytalanság, akár bevallja magának, akár nem. Ám e bizonytalanság gyökere mégsem a műtéttől való természetes félelem, hanem a lét lényegében rejlő bizonytalanság: kettős, evilági/túlvilági természete.
             Adhatunk-e a szemműtétnek szimbolikus jelentést? Mivel a Gnózis egésze tele van olyan részletekkel, melyekben a szerző szimbólumréteget von a reális történetek fölé, ez nézetem szerint megtehető még akkor is, ha jelen esetben a szemműtét maga megmarad reális keretnek, melyben a különleges esemény egy nem várt pillanatban manifesztálódik. Eszembe jut Nagy László Műtét anyánk szemén című verse, ahol az anya Magyarországot jelenti, a műtét pedig költői kísérlet, hogy a látását elrontó hályog lekerüljön szeméről, és végre úgy lássa magát pontosan és igaz módon, ahogy valóban kinéz. Amennyiben egy-egy betegség sorsszerűen kialakult lelki állapotra utal, akkor azt mondhatjuk: Emlék tudatában létezik egy gát, valamiféle fatális feledés, mely nem engedi számára a tisztánlátást bizonyos életterületei felé. A túli beköszönésével fűszerezett szemműtét története arról szól, hogy itt lelki értelemben is megtörténik valami, amit feltárulásként érthetünk mi is és a főszereplő is. A gnózis élménye ez: feltárulás.
             Hogy a „szardonikus” önszemlélet mennyire jellemzi Emléket – nemcsak itt, hanem az egész mű során – azt jól jelzi, hogy azt az egyszerű szituációt, melynek során egy asszisztens bevezeti a műtétre felkészítő helyiségébe, a következő hasonlattal mutatja be: Emlék úgy követte a férfit, „valamint ha kis lobogó csattog zászlósrúdon, soha el nem hagyja, vigyék bár súlyos mészárlás közepébe”. Egy kulturális emlékkép révén a tömeghalál asszociációját hozza a tudatmélyi dinamizmus, illetve azt az érzetet, hogy mennyire tragikomikus, ha valaki egy ilyen helyzetben „délcegen” áll, mint a főszereplő. Így látja magát, efféle fanyar hasonlítások ötlenek a szerző és Emlék eszébe önkéntelenül. Rögzült lelki erőmintázat a szarkasztikus tragikomikusság, bár nem az egyetlen.
             „Halálközelített volt Emlék” – mondja a szerző, majd Olga, az orosz asszisztens szemszögéből ezzel a hasonlattal szemléltet: „a vaksi szemekben orosz tél mértékét is meghaladó fagykárra akadt”. A lelki kár mértékfeletti a főszereplőben: „semmi közelség”. És ezen a ponton már egy rendkívül súlyos kollektív történelmi emlék nyomul a szerző és szereplője, Olga tudatába, amelyhez a főszereplő lelkiállapotát hasonlítani érdemes. Olyan ő, akár egy „nyolc év láger” után hazatérő elítélt, aki számára megszűnt a túlélés értelme, akit már nem lehet megölelni sem. Ugyan nincs efféle tényleges élménye Emléknek, mégis olyanná vált régóta rögzült lélekállapota, mintha lett volna – és ez egy nagyon fontos megállapítás, mert a korábban említett, költőien szürreális, „szakrális terror” révén bevezetendő „líraviláguralom” terve éppenséggel azért fogalmazódott meg benne, mert azt látta, hogy az ember mint teremtmény efféle lágereket és hasonló sátáni terveket tud létrehozni, és ez ellen valamit tenni kellene, különben a végzetes, vészterhes kiszolgáltatottság nem szűnik, s ha nem szűnik, előbb, mint utóbb megront mindent a mértékvesztett bűn. A tervszerű gátlástalanság tudata és ennek kivédhetetlensége egészen bizonyosan oly erő, mely halálburkot vonhat az érzékeny-morális lélek köré, aki ezt nem hajlandó feledni, aki nem hajlandó félrenézni, aki tenni akar ellene, mert úgy érzi, ez a küldetése, ám lelke mélyén azt is érzi: tehetetlen. „Ki tudná ezt a fagyost megölelni” – kérdezi Olga magában – „létidegen gyereket ki szülne ilyennek?” Sűrű csend a válasz.

Mély, szellemi-lelki élmény éri a műtétre előkészítő szobában

             Olga, miután elvégezte az előkészítő munkát, kiment a „szűkös helyiségből”, majd visszatért. Ám e szűk időköz alatt Emlék személyisége átalakult szellemi értelemben. Egy előkészítő jellegű gnózis-élmény érte, miközben a „hószín mennyezetet” bámulta (eszünkbe juthat Tolsztoj Andrej hercege, aki az austerlitzi csatában súlyosan megsebesülvén a „magas kék eget” nézi, és transzcendens élmény éri): „egy belső, misztikus, közvetlen és üdvözítő erejű élmény, amely felszabadítja az embert a spirituális vakság alól”. Vizsgáljuk meg e mély, szellemi-lelki élményt időrendben kibomló elemire bontva!

1. „Egyéni láncaitól szabadultan, lám, szabad emberré fokozódott”. 
2. Tudatosítja, hogy az emberi lét egy végpontjához érkezett. Tudatosítja továbbá, hogy a szabadság nem értékkategória, noha utat nyit az értékek végtelen negatív és végtelen pozitív lehetőségei felé (említettem korábban, hogy Emlék érzelmi zártságának, megközelíthetetlenségének oka az emberi szabadság gátlástalansággá sötétülésének történelmi megvalósulása és mindenkori lehetősége). 
3. Emlék örökre elveszíti ártatlanságát, gyermeki, büntethetetlen, felelősségre vonhatatlan állapotát. 
4. Lelki szemei előtt megjelenik egy szakrális lehetőség: „Örökös bizalommal eltelhet még”, átadhatja magát a transzcendens, szakrális hatalomnak, szabadságában áll a döntés, hogy ezen túl „más felügyelje égi magasból” minden lépését. Bízhat abban, hogy vigyáz rá, nem viszi kísértésbe, nem viszi gonosz utakra. Visszanyerhetővé vált az ősbizalom állapota. 
5. Az elnyert szabad akarat azonnal meg is szűnik? Igen és nem! A lélek mélyére zárja Emlék örök lakattal. Tud róla, emlékszik rá, soha nem felejti, de nem használja. „Azonban mégis Van.” Örök, mély-lelki hatássá teszi. 
6. „Emlék átadta magát a magas szeretetnek”. És miközben átadta magát, tudatosította, hogy ez minta számára: amiképpen őt most szeretik, azonképpen kell neki is szeretnie. Ez az élmény megszülte benne azt, ami végzetesen hiányzott, amitől megközelíthetetlen ridegséget árasztott maga körül: a képességet, hogy szeressen. Kicsiny mag képződött, mely „életadóvá lesz, központi szerep vár rá”. Sorsátíró. Korszellemátíró. 
7. Védetté vált a lelke a bűntől: átáramlott rajta a Mindenség, senki és semmi nem törheti meg soha többé, csak az Úr. Ám ő nem fogja. 

Eldönthetetlen, hogy e rövid, misztikus meditáció megtörtént-e Emlékkel vagy maga volt megalkotója, avagy passzivitás és aktivitás kiegyensúlyozottan működött lelkében. Annyit látok, hogy amiképpen Olga körültekintően felkészítette a szemműtétre, szintúgy (isteni) lelke – mintha sejtené, mi következik néhány perc múlva (a gnózis megtörténése) – felkészítette őt a szellemi-lelki befogadásra.

Műtét közben katartikus élményként tudottá válik a Túlnan

             E novellaszerű rövid részlet úgy van megszerkesztve, mintha rítus volna. A tágabb előkészítés helyszínéről és állapotából, a közvetlen előkészítés helyszínére és állapotába jut a főszereplő. Majd megjelenik a műtőasztal mint oltár, az orvos mint beavató pap, aki elvégzi a központi cselekményt, a műtétet, mely felnyitja a szemet, közben váratlanul a túli lét is beköszön. Ezt követően megtörténik a lelki felszabadulás eseménye, az oldás, mely a rítus lényegi dinamizmusa: az elfojtott-elnyomott tartalommal való katartikus szembesülés. Utolsó fázisként pedig a rítus főszereplője, mint Istennek szentelt áldozat, visszatér az életvilágba. Három létréteg játszik, kettő folyamatosan mintegy egymásba szövődve, egy pedig rövid időbeli megjelenésre korlátozódva: a reális történések rétege, a filozofikus ön- és létértelmezések rétege, valamint a szakrális, túli réteg. E három réteg nagyjából olyan arányban, mint ebben a részben alkotja meg a Gnózis nyolcszáz oldalas teljességét is.
        A műtét közben Arcibasev főorvost minden korábbival összevethetetlen tapasztalás éri. Gyémántszikéjével felnyitja a beteg szemét, ám ott valami rendellenességet vagy inkább renden kívüliséget lát. Megállítja a műtét folyamatát, nagyítót kér, hogy jobban szemügyre vehesse az aprócska problémát. „S akkor a főorvos belenézett, és a szemének nem hitt, nem hihetett, mert éjszín szembogarában ennek az embernek, legutolsóként operáltnak egy gyönyörű asszony lebegett”. Hogy egy beteg szemében kép van, önmagában is csodaszámba menne, ám itt nem áll meg az élmény. Arcibasev doktor számára „megállt az Idő, mert látta: a nő szeme él”. Emlék szemében a kép nem kép, hanem film, a nő él, mozog. És még itt sincs vége a csodálkozásnak: a pupilla mélyén élő nőnek érzelmei vannak: szomorú szempár néz szeretettel az orvos felé: „szeme aggodalommal telt, nagy féltéssel s kétségbeeséssel.” E mozgó, érző kép esdekel, könyörög, és az orvos „úgy érezte, megszólította: Vigyázz rá, kérlek!” És hogy jobban értse az érthetetlent, megkérdezi Emléktől: „Van felesége?” És érkezik a válasz: Özvegy vagyok. És ezzel a párbeszéddel a csodaszerű élmény csodaszerű értelmezése elindulhat – egyelőre szellemi szinten – a doktorban és az elbeszélőben, később a főszereplőben is, benne azonban sokkal súlyosabb lelki érintettséggel és szólítottsággal, ám ehhez még egy lépést meg kell tenni.
        A különös, renden kívüli történés értelmezésének központi fogalma a „halálon túli örök szeretet”. Ennek létezéséről bizonyosodott meg Arcibasev szemészspecialista főorvos, miközben felnyitotta Emlék szaruhártyáját gyémántszikéjével. Ez a megbizonyosodás – a főszereplővel nagyjából azonosítható mesélő szerint – a mai korszellem hatása ellenében való. A korszellem ugyanis magát a túli világot összességében – és ebből következően az onnan ide sugárzó érzelmi viszonyt is – „idejétmúltnak” tartja. Aki erről beszél, azt kineveti. „Mert rég a selejtnek jött a hatalma el, és a selejt nem tűri a nála mélyebb érzésűt, mivel az feldúlja nyugalmát, langyos szellemi posványát” (…) „nem bírja el azt, ami katartikus”. Mindez abból fakad, hogy az ember mint teremtmény akarata szabad, és mivel a szabadságnak nincs értékbeli előjele, ezért az egyének alkotnak szabad akaratuk révén értékben magasrendűt vagy silányat. A korszellemet megalkotó elitcsoport ez utóbbi felé térült el. Egyfajta hályog keletkezett a kor szemén, és aki a hályogtól nem szabadul, bezáródik a szűkös keretbe, nem tud transzcendensről, mert még ha meg is jelenik számára, azonnal odaugrik hozzá a korszellem egy összefüggéssel, mely a transzcendens, a túlról érkező szeretet helyett földi okkal magyaráz. „Noha ettől még szeretet Van” – jelenti ki az elbeszélő határozottan, és a történet jelen pillanatában ez már nem hittétel, hanem egy renden kívüli tapasztalat régi korok talaján álló értelmezése. Korszellem és közvetlen csodaszerű élmény szellemi-érzelmi konfliktusát – a gnózisszerű hatást követően – így élte meg Arcibasev doktor: „értelme, akárha jeges zivatar kerek erdő fái között dúló tüzet olt, próbálta a forró szívbeli érzést benn elfojtani, ámde hiába. És csak nézte az asszonyt, mely ragyogott a szemében, s csak ragyogott szakadatlan. És betegével nem gondolt sok perceken által. S aztán észbe kapott, s azt mondta: „Bocsánat, uram, de láttam kis probléma az ön retinán, akadály nincs, most műtét folytatjuk.” A kizökkent időből, a szentség megnyílásából visszazökken a műtét realitásába. Hadd biggyesszem ide Emlék reakcióját: „Örömhír, mondta magában” – azaz evangélium. Játszik finoman, áttetszően az olvasóval a szerző.
        A műtét sikeresen befejeződik. Komplikáció nincs. Az asszisztensek elvégzik a szokásos óvintézkedéseket a most már gyógyuló szemmel kapcsolatban. Az orvos tájékoztat arról, mit szabad, mit nem s mennyi ideig. Mindez rutinszerű, a leírás szenvtelen, precíz, realisztikus kibővítve néhány belső érzelmi (olykor gyarló emberi) folyamattal, melyet a szereplők vérmérsékletük szerint az adott helyzetben megélnek. Ekkor az orvos mindenkit meglepve visszatér ahhoz a történéshez, mely a műtét közben megakasztotta. Először betege elnézését kéri, hogy kíváncsisága nem hagyja nyugodni – mindazáltal ez csak bevezetés a lelki felforrósodáshoz. „Az ön felesége bizonnyal egy gyönyörű asszony lehetett” – kezdi. És ez már oly közlés, mely Emlék vastag lélekkérgét irritálja, mert áthatolási törekvést sejt, amit nem tűrhet megközelíthetetlensége. Udvariasan és távolságtartóan bólint ugyan, ám érzelmei fanyar, hangtalan szavakkal szállnak szembe az agresszorral: „mi van itt dokikám te mióta törődsz a beteggel eddig szakmányban szabdaltad a sok szaruhártyát most meg részvétnyilvánítás szlávos elömlés bősz empátia vodkáért ne szaladjak a boltba?” Miközben efféle érzelmi zavar dúlja Emlék lelkét, az orvos rendületlenül folytatja szívszentélyig hatoló kérdésével: „És ugye enyhén húzott, barna, hatalmas két szeme volt?”
        És e kérdéssel, melynek révén Arcibasev professzor csupán meg szeretne bizonyosodni arról, hogy a csodálatos szépségű és már-már megszólaló hölgy, akit betege szemében látott, valóban az ő halott felesége-e, felszakítja Emlékben a katarzist: megszabadul a gáttól, mely eddig ezt az emléket és az ehhez kapcsolódó érzelmeket tudata elől elrekesztette, és „a könnye hull és mellkasa hullámzik hevesen”. E kérdés és Emlék önkéntelen, kifejezetten nem akart, ámde kivédhetetlen érzelmi reakciója révén a doktor is és ő is „megtudta a teljes igazságot”. Megtörtént a megbizonyosodás. Amiről az elbeszélő azt állította, hogy Van, e két szereplő számára tapasztalat által igazolttá vált: a túli világ létezik, a halott ott van, onnan idelát, ideérez, ideaggódik és ideszeret, a doktort is figyeli, óvatosságra kéri, Emléket pedig földön túlian szereti. Minden a szemek és a látás körül forog: a professzor lát, Emlék belát. A gnózis mindkettőjükkel megtörtént.

A megbizonyosodás értelmezése lezárja a történetet

             Mi történt? Csoda. Így érti, így tudja a szemorvos és Emlék. A kérdés most már az, mit lehet kezdeni a csodával ebben a világban. Semmit. A korszellem a csoda iránt érzéketlen, aki tudományos igénnyel kardoskodik érte, még ki is nevetik, lehetetlenné is teszik, karrierjének vége. Miért hárítja a csodát a világ? Mert a „csodák jelek egy magasabb szintű üzenőtől”, melyek feldúlnák kényelmes nyugalmát a maiaknak. A korszellem „hülye eszméket” gyárt inkább, „abba ugyan csoda nem fér. Ettől még csoda Van, nap mint nap ömlik a Túlból ömlik ránk szakadatlan”.
        A csoda két ember titka marad: Arcibasevé és Emléké. Miképpen korábban a szabad akarat, a lélek mélyére záratik. Lélekmélyi zárkájában számukra-valóan létezik. Ennyi elég is. Talán érzékenyebbé teszi őket a szakadatlan túli ömlésre. Talán minket is, ha e történet révén (könnyeinkkel küszködve) a gnózis, a felébredés elér hozzánk.
        És most térjünk vissza az esszé elején adott gnózis-meghatározáshoz, és nézzük meg, vajon megfelel-e neki az, ami ebben a jelenetben történt!
             A gnózis egy belső, misztikus, közvetlen és üdvözítő erejű élmény,
             Az orvos és Emlék élménye a csodálatos nőről a szembogárban misztikus, érthetetlen, csodaszerű és közvetlen – az orvos esetében külső tapasztalat révén éri a lelket, hisz ő Emlék feleségét valóban látja. Emlék esetében egy másik ember által közvetített élményről beszélhetünk ugyan, mindazáltal feltartóztathatatlan zokogása közvetlen élménynek tekinthető. Az üdvözítő erőt abban látom, hogy a csoda emléke a két ember lelkébe bezáródik, és ott jótékonyan hat: bizonyítja a Túlnant, és a halálon túli örök szeretetet.  
             (…) amely felszabadítja az embert a spirituális vakság alól.
             A spirituális vakságot a korszellem okozza Emlékben, miatta nem észleli, nem érzi a transzcendens, isteni világot. És annak szeretetét. A szemműtét során az orvos éppen az ő szemében látja meg a csodát, ez szabadítja meg katartikusan Emléket vakságától, és engedi lelkébe a feléje irányuló halálon túli örök szeretetet.
             A gnosztikusok szerint ez a tudás nem tanulható, hanem egy fentről jövő, hirtelen felébredés vagy emlékezés.
             Emlék nemhogy nem tanulja a spiritualitást, úgy tűnik, kifejezetten védekezik ellene, maga köré szellemi-gondolati üvegfalat épít. Ezt a láthatatlan falat töri át az élmény, mely csodaszerű mivolta miatt a túli üzeneteként értetődik.
             Az ember felismeri, hogy lelke mélyén isteni szikra lakozik, amely a legfelsőbb, tiszta szellemi világból (a Plérómából) származik, ám fogságba esett a sötét, anyagi világban. A gnózis elérésekor az ember ráébred, hogy ő maga isteniből részesedő lény.
             Emlék lelke mély zárkájában négy „dolgot” ismer fel, vagy zár oda be: a szabad akaratot, a magas szeretetet, felesége halálon túlról jövő féltését és a csodát. Mind a négy „dolog” az isteni szférából érkezik, ezért joggal állítható, hogy az az ember, aki ezeket szívében hordja, nem ugyanaz az ember, mint aki nem. Bizonyosan részese az isteni létszférának.
             A gnózis megtörtént. S ha megtörtént, többé nem vonható vissza.

Fodor Miklós (1967) költő, esztéta, zenész, zenetanár. 2002 óta jelennek meg kritikái, vers- és hagyomány-értelmező esszéi különböző irodalmi lapokban (Hitel, Magyar Napló, Kortárs, Tiszatáj, Győri Műhely, Napút). Eddig két verskötete látott napvilágot a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában (Hegyesfülű bekopog, 2020; Garabonciás-katalizátor, 2023). 2026 januárjában jelent meg Túlvilági többlet címmel kritika kötete, melyben a 3. évezred eleji magyar költők művészi törekvéseiről ír. 2024-től szerkesztője a Napút Online folyóiratnak.