Az 1956-os forradalom és szabadságharc nem csupán a politikai életet formálta át, hanem mély nyomot hagyott a kulturális intézmények működésében is. A Miskolci Nemzeti Színház története különösen érzékletes példája annak, hogy a művészet és a történelem miként fonódhat össze. A forradalom napjaiban a színház művészei egyszerre maradtak a kulturális intézmény művészei és váltak a közéleti események főszereplőivé. A társulat tagjai közül többen aktív szerepet vállaltak a forradalomban, mások a megtorlás áldozatai lettek, miközben a színház műsorpolitikája, vezetése és művészi arculata is gyökeres változásokon ment keresztül.
A repertoár mint történelmi tükör
1956 őszén a miskolci színház életében egyszerre kezdődött egy építészeti és egy történelmi átalakulás. Megkezdődött az akkor Déryné Színházként működő épület felújítása, a nagyszínpadi előadásokat ideiglenesen a Diósgyőr-Vasgyár Művelődési Házában játszották, míg a Déryné név a kamaraszínházra lett érvényes.
Az 1956/57-es évad műsorterve már elkészült, amikor a forradalom eseményei egyik napról a másikra felülírták a terveket. A próbák megszakadtak, a társulat szétszóródott, többen részt vettek a tüntetéseken, mások hazautaztak. Ebben a feszült légkörben a színház visszavette korábbi nevét: ismét Miskolci Nemzeti Színházként működött tovább. A névváltoztatás túlmutatott egy adminisztratív döntésen: a társulat ezzel is jelezte, hogy vissza kíván kapcsolódni saját történelmi hagyományaihoz.
Kevés színháztörténeti epizód mutatja olyan pontosan a történelem közvetlen hatását a művészetre, mint Az ember tragédiája és a Bánk bán sorsa. Mészöly Tibor igazgató nagyszabású vállalkozásként kezdte próbálni Madách művét. A szereposztás a korszak legjobb miskolci művészeit vonultatta fel. A szereposztás impozáns volt: Évát Zolnay Zsuzsa, Ádámot Szirtes Ádám és Győrffy György, Lucifert Beleznay István és Nagy Attila alakította volna. A próbák 1956. október 10-én kezdődtek, és 25-ig tartottak. Az ideiglenes játszóhelyek, a széthulló társulat és a történelmi események lehetetlenné tették a bemutatót. Az ideiglenes játszóhelyek nem voltak alkalmasak a monumentális produkció befogadására, ráadásul október 23–24-én a társulat több tagja – köztük Bodrogi Zoltán koreográfus, Máthé Éva és Nagy Attila – közvetlenül részt vett a forradalmi eseményekben. A Tragédia próbái végül leálltak; sorsáról maga a történelem döntött.
Helyét szinte jelképes módon Katona József Bánk bánja vette át. Mintha maga a történelem választotta volna ki a magyar nemzeti drámát arra, hogy ezekben a hónapokban megszólaljon. A próbák a Madách-mű félbeszakadása után alig egy héttel megkezdődtek. Nem tudható bizonyosan, tudatos „csere” történt-e, vagy egyszerűen az a felismerés győzött, hogy az adott körülmények között a Bánk bán megvalósíthatóbb és időszerűbb vállalkozás. A darabnak kétféle szereposztása készült; Mészöly Tibor eszményi Bánkja Nagy Attila lett volna, míg a másik szereposztásban Győrffy György kapta a címszerepet. A bemutató többször halasztódott. A bemutatót eredetileg 1956. december 14-re tervezték, ám a Borsodi Nyomda előtti tüntetés miatt félbeszakadt Cseresznyevirág-előadás és az általános bizonytalanság miatt elhalasztották. A premierre végül 1957. január 10-én került sor, Mészöly Tibor és Kazimír Károly közös rendezésében, a címszerepben Nagy Attilával.
Amikor a színészek kiléptek a szerepből
A forradalom napjaiban a miskolci színészek nem csupán művészek voltak. Október 27-én megalakult a színházi munkástanács, élén Simon Gézával, helyetteseként Szűts Ivánnal. A társulat tagjai pedig részt vállaltak a város közrendjének fenntartásában. A színészek tekintélye ezekben a napokban különös súlyt kapott: Nagy Attila, Simon Géza, Szűts Iván, Bodrogi Zoltán és Mészáros László szervezőtitkár több alkalommal segített a feldühödött tömeg megnyugtatásában. A későbbi propaganda ugyan gúnyosan „színészkormánynak" nevezte a megyei munkástanácsot, valójában arról volt szó, hogy a város lakói hitelesnek tartották azokat az embereket, akiket estéről estére a színpadon láttak.
Ez a bizalom különösen Nagy Attila személyében testesült meg. Mindössze huszonhárom éves volt, amikor a történelem váratlanul a közélet egyik vezető alakjává emelte. 1956. október 23-án még Szabó Lőrinc irodalmi estjére készült; Illyés Gyula kérésére szavalta a költő verseit. Október 25-én az Egyetemvárosban tartott nagygyűlésen előbb a Szózatot, majd a Nemzeti dalt szavalta el. A több tízezres tömeg előtt tanúsított fellépése, valamint az a képessége, hogy feszült helyzetekben rendet tudott teremteni – például amikor szovjet katonákat szállító teherautók és tüntetők kerültek szembe egymással –, országos jelentőségűvé tette személyét.
Október 29-én a megyei munkástanács egyik vezetője lett, ám november 3-án lemondott közéleti szerepéről. A szovjet megszállás után rövid ideig sikerült elkerülnie az őrizetbe vételt, november 10-én azonban letartóztatták. Két hét múlva szabadon engedték, és visszatért a színházba: november végén már próbált, januárban pedig eljátszotta Bánk szerepét.
A megtorlás azonban utolérte. 1957. március 9-én ismét letartóztatták; későbbi visszaemlékezése szerint ekkor szembesült azzal, hogy „bármit megtehetnek vele”. Tizenkét év börtönre ítélték, 1961-es szabadulása után pedig a magyar színjátszás egyik kiemelkedő alakjává vált: a budapesti Thália Színház és a kecskeméti Katona József Színház meghatározó művésze lett, számos film- és színházi szereppel.
Megtorlás és újrakezdés
A forradalom leverése után a függöny továbbra is minden este felgördült, a társulat azonban már nem volt ugyanaz.
A színház a forradalom leverése után sem vált azonnal a konszolidáció részévé. Fegyvereket rejtegettek az épületben, több társulati tag kapcsolatba került ellenálló csoportokkal, pénzt gyűjtöttek és röplapokat készítettek. Az ellenállás azonban rövid időn belül összeomlott. Szűts Iván december 3-án emigrált.
Letartóztatások, emigráció, politikai vizsgálatok és kényszerű távozások követték egymást. Simon Géza, Tatár Endre, Mészáros László, Szűts Iván, Sturcz Edit és mások életét hosszú évekre meghatározta az 1956-os szerepvállalás. Különösen emlékezetes Sturcz (később Soós) Edit esete: a Liliom egyik előadása előtt akarták előállítani, ám az ügyeletes rendező közbenjárására eljátszhatta Julika szerepét, és csak a függöny legördülése után vitték el kihallgatásra. Bár csupán tanúként szerepelt a Tóth Ilona-perhez kapcsolódó eljárásban, ez is elegendő volt ahhoz, hogy politikailag gyanússá váljon; pályáját végül Major Tamás segítsége mentette meg.
A színház igazgatójának, Mészöly Tibornak is távoznia kellett. Utódja, Jákó Pál már a konszolidáció korszakának kultúrpolitikai elvárásait képviselte, ugyanakkor jelentős szerepet vállalt a színházépület felújításának befejezésében, működésének maradandó eredménye a színházépület felújításának lelkes lebonyolítása volt.
Az 1956 utáni évek paradox módon nemcsak veszteségeket, hanem művészeti megújulást is hoztak. Az 1956 utáni évek nemcsak személyi, hanem művészeti fordulatot is hoztak. Az önálló opera- és balettprodukciók az énekesek és táncosok távozása miatt megszűntek. Ugyanakkor fokozatosan eltűntek a korábbi évek sematikus, didaktikus kolhoz- és bányászdarabjai, helyüket fokozatosan klasszikus magyar művek, nyugati vígjátékok és modern külföldi szerzők darabjai vették át. Miskolc közönsége magyarországi ősbemutatóként láthatott műveket többek között Milan Kundera, Jean Cocteau és Tennessee Williams tollából. A Miskolci Nemzeti Színház a hatvanas években a magyar színházi élet egyik legizgalmasabb műhelyévé vált.
Ebben jelentős szerepet játszottak azok a Budapestről kiszorított művészek – köztük Horvai István és később Darvas Iván –, akik Miskolcon találtak lehetőséget pályájuk folytatására. Horvai István Miskolcon rendezte meg az Arturo Ui és a Koldusopera jelentős előadásait; Molnár Tibor emigrációból hazatérve itt kezdhette újra pályáját; Darvas Iván pedig 1963-ban a Miskolci Nemzeti Színházban térhetett vissza a színpadra börtönévei után.
A Miskolci Nemzeti Színház 1956-os története jóval több intézménytörténetnél. Arról tanúskodik, hogy a színház a történelem válságos pillanataiban nem csupán előadásokat hoz létre, hanem közösséget formál, erkölcsi tekintélyt képvisel, és olykor maga is a történelem szereplőjévé válik. A forradalom és az azt követő megtorlás nemcsak emberi sorsokat tört meg, hanem egy társulat arculatát is átalakította. Ugyanakkor hozzájárult ahhoz is, hogy a Miskolci Nemzeti Színház a következő évtizedekben a magyar vidéki színjátszás egyik meghatározó műhelyévé váljon. A függöny mindig felment. Ám a miskolci színpad deszkái sokáig őrizték azoknak a lépteit, akik 1956 őszén egyszerre voltak színészek és a történelem szereplői.
