„Benne füresztem tagjaimat”
Tompa Mihály: Víz-dal
Hívat Berek, vár rád a mély,
felhozni kincsét: fúrj szerencsét!
Hőn akarom a medencét!
Felhők fölé nem vágyok már…
Kék ég alatt ne fázz, Tompám,
gejzír fakad, lesz bő forrás.
Szavakkal, mint te is teszed,
lefúrunk, s az eltemetett
felszínre jön, ha nem tompán;
áttörjük a kéreg redőboltozatát!
VÍZOSZLOPOT EMELEK
DICSFÜRDÉSRE NEKED
DICSFÜRDÉSRE NEKEM
Porladék iszap el ne tömíthesse kutunk, elkelne
sok felbuzgó, nem elszivárgó elme:
halandók merjetek!
Mert bár viaszt olvaszt a Nap, vasat a Föld magja,
költő a versét a termálvízért abba ne hagyja,
medence partján a jövőnek faragja!
Különben ülénk a bús sziget homokján,
az ember cél nélkül, papucsban botorkál,
és nem lesz csak sörhab, mely ránk özönlik.
Pávai és Tompa ekképpen Bereken:
A víz és vers az én fürdető gyógyszerem,
úszom s hanyatló erőmet visszanyerem.
