Kedves táborozók!
Eredetileg valami vicces szöveggel akartam kezdeni Gál Vilmos méltatását, például ilyesmivel, hogy ezerkilencszáznegyvenháromban ismertem meg Gál Vilmost. Egy közös ismerősünk, név szerint Galván Tivadar mutatott be neki. Akkor még nem tudtam, hogy... hogy történelmi regényíróval van dolgom. Aztán, úgy gondoltam, mégsem ezzel kezdem. Nem leszek vicces.
Hanem inkább így: A kilencvenes évek közepén éppen a teraszunkon ücsörögtem, amikor óriási dörrenés rázta meg a házak falait. A szomszéd utcában lőttek be egy vállról indítható rakétát abba az étterembe, amelyiknek a tulajdonosa nem akart védelmi pénzt fizetni.
Akkor még nem tudtam, hogy Gál Vilmos erről az időszakról is könyvet fog írni. Báthory Istvánról vagy az erdélyi polgárháborúról nem is beszélve.
A történelmi regényíró különös lény. A nagy Brehm-lexikon tulajdonképpen azért nem foglalkozik vele, mert a történelmi regényíró még nála – vagyis a nagy Brehmnél –, is vastagabb könyveket ír.
Komolyra fordítva: sokan hiszik azt, könnyű dolog történelmi regényeket írni. Hiszen úgysem tudja senki, mi történt pontosan ötszáz vagy ezer évvel ezelőtt, azt meg pláne nem, hogy miképpen beszéltek, mit gondoltak, hogyan éltek a régiek. El kell menni egy múzeumba, összekapirgálni ezt-azt, szokásokról, életmódról, aztán otthon beleírni a laptopba jó vaskos szerelmi jeleneteket nagy csöcsű, még nagyobb farú lányokkal és – Karinthyt idézve – „fél liter köpő” talpig páncélos macsó harcosokkal megspékelve.
Hát nem. Ki kell ábrándítanunk az efféle gondolatokban tévelygőket. Igenis, rengeteget kell búvárkodni, eredeti forrásokat nézni, és rengeteg feldolgozott irodalmat olvasni. És nem árt, ha a történelmi regény írója ért néhány élő-, s még jobb, ha holt nyelven is. Mert a régi feljegyzések, krónikák nagy része latinul van megírva, ami nem, az pedig ógörögül. És minél közelebb van korunk, a huszadik és a huszonegyedik század, annál több információ, adat, tény áll rendelkezésre, nem beszélve azokról, amelyeket titkosítottak, és esetleg éppen mostanában váltak kutathatóvá. Ezenkívül nem árt, ha valamiféle tanulságot is levon, felmutat az író, például azt, hogy nem mindig voltunk a világtörténelem páriái, igenis akadtak dicsőséges győzelmeink is az elmúlt századokban, amikre büszkék lehetünk. Vagy arra, hogy mennyi minden bajt, háborút túléltünk mi magyarok, és még mindig itt vagyunk.
Ilyen kiváló, sok nyelven beszélő és kutató regényíró Gál Vilmos is, aki több történelmi korban is otthonos, elég, ha csak a már említett két vaskos Báthory könyvére – ez volt a dicsőség –, vagy az erdélyi szabadságharc történetéről szóló Latrok ideje című művére gondolni. Ez meg a túlélés.
Ám a legtöbb háttér anyagra valószínűleg az Antantmisszió 1919 megírásához volt szüksége, mivel ez a könyve részben Párizsban, részben Budapesten, kisebb részben pedig Alcsúton, és a kevéssé ismert aradi fogolytáborban játszódik, ahová a románok vitték és éheztették halálra az ellenük harcolókat, de sok esetben ártatlan civileket is. És ezt is túléltük, mondja Gál Vilmos a könyvében, melyben a fiktív és valós magyar szereplők nélkül – ez megint büszkeség! –, Bandholtz tábornok sem tudna sikeres lenni a garázdálkodó románokkal szemben.
Igen ám, de Gál Vilmos nem csupán történelmi regényeket ír. Oszlopos tagja ő a Tokaji Írótábor íróválogatottjának, és tavalyelőtti remek kapásgólját egy vidám humoreszkben meg is örökítette. Legutóbbi kötetében – „Egy áldott jó ember” – pedig már egyértelműen bizonyságot tett műfaji sokszínűsége mellett, hiszen ez egy kortárs regény, olyan keserű-édes fajta, de vérbő humorral színezve.
Tárcáit és novelláit egyaránt olvashattuk az Irodalmi Jelenben, az Országútban, a Kultúra internetes oldalán, vagy az időközben már sajnos megszűnt Helyőrségben. Az áldott jó ember és a szintén a közelmúltban megjelent Egy Chippendale-fiú vallomásai pedig felfogható a nyolcvanas-kilencvenes évek szociografikus leírásának is. Az említett két könyv tanúskodik arról, hogy a szerző a vidéki Magyarország életét ugyanolyan jól ismeri, mint a főváros rendszerváltást követő zűrös évtizedét.
Gál Vilmos az utóbbi tizenegynéhány évben úgy robbant be az irodalomba, mint az a délszláv háborúból megszerzett és vállról indítható rakéta, amit laudációm elején megemlítettem.
Méltó az Írótábor Hordó-díjára.
Elhangzott az 54. Tokaji Írótáborban, 2026. augusztus 12-én, a Tokaji Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola aulájában
