Fürdő a berekben

Tompa Mihály és Pávai-Vajna Ferenc beszélgetése

Kér férfi üldögél a Pannon-tenger partján – kezdődjön így a vicc. Lábukat áztatnák, de akárhogy igyekeznek, nem érik el a kénköves vizet. Mint egy lázálomban: nyújtózkodásnyira a felszín, s amikor belecsapna a kéz, zavaros, sötétvörös pocsolyává zsugorodik a letűnt tenger. Törik, tűnik a kép, hordalék, barna agyag, sárga kavics, erre tévedt budai márga, a szélen szaruköves padka nőtt.
            Na, nem üldögélésre szánták földfúrók és papköltők részére, akik gyógyírt óhajtanának hátra, lábra, szívtájékra, sajgó gondolatokra. Kaparásznak, szemlélődnek, honnan is tudnák, hány év hibádzik ahhoz, hogy testüket beleereszthessék a fáradt lébe. Az egyik poros gépekkel operál és a föld mélyén keresi az aranynedűt, a másik önmagát dúlja, és a szavak felhatalmazásával a lelkeket dédelgeti. Az idősb kezdi, a költő:
        – No, kedves barátom – megadván a módját, hogy az ifjút maga magával tanítgassa –,„Megsebheté s földúlta szívem Sok veszteség, sok fájdalom; Az élet is gyötrelmes, únott Teherré lőn már vállamon…”1 – a földfúró hallja is, nem is, és folytatja avval, ami meg őt foglalkoztatja naphosszat:
        – „Az úgynevezett juvenilis víz nem származhatik közvetlenül magmából, hanem csak a magmába beolvadó, abban mintegy feloldódó szilárd földkéreg kőzeteiből, s az valósággal mint amazok izzadmánya fogható fel.” – tetszenek a költőnek e prózai kifejezések, de inkább írna arról, miként dübögött arrafelé a föld szíve, amikor felvonultak népe szabadságharcosai. A saját szótárával felel:
        – „Lassan gyógyító balzsamával várd az időt, az éveket, Midőn ismét békét nyer a sziv, S a vérező seb béheged…2 – a földfúró érti, sajnálja, tanulta, miként bukdácsolt a remény, hogy valaha győzhetünk a magyar berekben, aztán újból elkapja a hevület. Harcosok harcosa ő a romantikus hidrológiában, s ha verssel kell meggyőzni, van néki olyan a hévízről is, amit őstengerek mélyéről akar kibányászni:
        – „Az a forrás, engem dicsér, hát a csókom, vajon, mit ér, Adnám, rózsám, én szívesen, csak a múltba visszavigyen!”3
       Rácsodálkoznak egymás rímeire, amelyektől éled a jövő, s bár soh’se találkozhattak, lekezel a papköltő és a földfúró: mindketten a maguk eszközeivel orvosolnák nyavalyáinkat.

1Tompa Mihály: Gyógyulás c.
2Uott.
3Pávai-Vajna Ferenc: Öreg furós dala c.

Horváth Júlia Borbála, író, kulturális antropológus, a Magyar Televízió Théma című műsorának dokumentumfilm-szerzője volt. Esszéi, novellái olvashatók szépirodalmi és közéleti folyóiratokban, valamint publikációi társadalomtudományi témákban. Eddig tizenkét monográfiája jelent meg; köztük szépirodalmi próza-kötetek és szociográfiai írások. Két sorozatot indított (Fecske Füzetek; A Kárpát-medence Felfedezése). 2019 óta a Magyar Írószövetség Szociográfiai Szakosztályának elnöke. A Kodolányi János Egyetem oktatója.