Tisztelt Polgármester Úr, Elnök Úr, Építész Úr, Kurátor Asszony!
Kedves Családtagok, Vendégek!
Túlzás lehet picit, de én úgy gondolom, Tokajba csak szerelmes lehet az ember. Persze biztosan van, aki nem így érez, talán azok között is, aki itt lakik, de mégis úgy tűnik nekem, a leggyakoribb érzés az lehet, miközben az ember ezen a tájon forgolódik, hogy szerelmes lesz belé.
Sajnálom, bár életkorom megengedte volna, de nem találkozhattam személyesen e város és e vidék egyik leghívebb szerelmesével, az itt ma ünnepelt Tenkács Tiborral. Irigylem Telepy Katalint, aki a Herman Ottó Múzeumnál megjelentetett Tenkács kismonográfia kapcsán nyilván sokat beszélgetett vele 1987-ben. Irigylem Goda Gertrúdot, múzeumunk korábbi munkatársát, művészettörténészt, aki ekkortájt rövid portréfilmet készíthetett róla. Irigylek egy kicsit mindenkit, akinek volt akár egy percre is lehetősége, hogy találkozzon vele. Amikor ugyanis először megláttam a Goda Gertrúd-féle kisfilmben, anyai nagyapám jutott eszembe róla, aki ugyan nem festett, nem rajzolt, nem volt művészember, de volt bányász, halász, földművelő, a szőlőnek is nagy szerelmese.
Nagyapáim, nagyanyáim, de még a déd- és ükszülők is családomban ezt a Tenkács-féle festett-rajzolt világot élték, csak egy kicsit messzebb, a túloldalon, Vizsolyban. Onnan más szögből látszanak a hegyek, s a vizet sem Tiszának vagy Bodrognak hívják, de a világ kölyökkorom nyári, téli, tavaszi szüneteiben csaknem pontosan ilyen volt, úgyhogy némelyik festményt szinte megkönnyezem.
Ez az állandó kiállítás elsősorban tematikus és nem kronológiai tárlat. Úgy érzem, nem törekszik teljességre, mégis teljesértékű. Arra az 1972-es boresszenciára emlékeztet, amit 2006-ban volt alkalmam megízlelni egy sátoraljaújhelyi pincés borkóstoláson – s azonnal venni akartam belőle. A kolorista színei, témái, mint megannyi virtuóz aroma a borban, keverednek, kavarognak a festményeken és a kiállítótérben – egyszerre gazdagon és mégis visszafogottan, tompán, sajátos egyensúlyokban.
Ebben a rendezett kavarodásban is azonnal feltűnik, hogy a hegyes-vizes táj és a munkás, dolgos, szorgalmas ember a két ütőere Tenkács munkásságának. Vannak persze látszólagos vagy időszakos kivételek, mint a tárlat első termében kiemelt, Borsodi Jóskához (1894) kapcsolódó Tokaji ballada (1967), amelynek alaptörténete egyébként erős párhuzamot mutat a miskolc-alsóhámori Molnár-csárdához kapcsolódó tragikus szerelmi történettel (1846). Milyen különös, hogy ez a tematikus kivételnek tűnő festmény volt Tenkács saját bevallása szerint a hozzá legközelebb álló – nyilván édesanyja halála miatt, hisz azután készült. Talán nem véletlen, hogy a tárlat ezzel az alkotással nyit.
„Festményein az ember és a természet időtlen kapcsolatát keresi.” – fogalmaznak a kurátorok. De vajon mennyire időtlen ez a kapcsolat? Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy a környék legrégebbi régészetileg dokumentált emberi jelenléte legalább 28 ezer évre tekint vissza. De megkérdezhetnénk azt is, mennyire ember előtti a tokaji táj szépsége? Mert bőven ember előtti, 9–14 millió éve mozdultak meg azok az erők és alakult ki az a formakincs, amelyen a Tokaj-vidéki ember az állhatatos munkájával újra és újra a maga rendjét, a megélhetését, örömét és bánatát megteremti, s amely végül Tenkács Tibor alkotásain keresztül a szemünk elé tárul.
Tenkács Tibor 1913-as születésű, budapesti, nem tokaji. Ő tokajivá lett! Azon művészek közé tartozik, akit nemcsak nem zavart, de végül megelégedéssel és büszkeséggel töltött el, hogy neve egy magyar tájjal, Magyarország egyik legizgalmasabb és legszebb vidékével nő össze. Ő maga magáról azt mondta: művész, pedagógus és közéleti ember. Valójában mindhárom szerepkörben a helyi közösség ismert, elismert és meghatározó embere, nem az elvonuló, titokzatos, önmagával sem megbékélő, kiismerhetetlen művész volt. Életében is tekintély és alapkő, és halála után is közössége lámpása. A kurátorok szavait is idézve „azt vallotta, hogy a művészet nem csupán egyéni teljesítmény, hanem közösségteremtő erő…”
Élete, pályája Budapesten indul (Szent István Reálgimnázium, Képzőművészeti Főiskola, tanári, tanársegédi megbízatások). Húszévesen már Szőnyi István magánfestőiskolájában fejlődik. Ezután a főiskolán Benkhard Ágost osztályában többek között Áron Nagy Lajos, Csabai Kálmán, Diószegi Balázs, Gyarmathy Tihamér, Szarka Árpád mellett tanult. Később Baránsky E. László, Varga Nándor Lajos, Szalay Lajos, Szentiványi Lajos, Szabó Vladimir lettek e párhuzamos életrajzok további szereplői Tenkács környezetében. A fővárosból egyre gyakrabban mozdult ki ihletért. Vízfestményeit ekkoriban a Duna partján, a Budai-hegyekben, a Bükkben, Baranyában, s a Balatonnál alkotta meg.
Egy időben még a családot korán elhagyó szobrászművész édesapja is segítette Amerikából. Szorgalmát itthon korán díjazták. Akt-ot ábrázoló linómetszete a Főiskola 1936-os évkönyvének címlapjára került, majd elnyerte a Közoktatási Minisztérium grafikai díját, Jalovszky István jutalomdíjat, végül a diploma utám állami ösztöndíjban részesült. Fiatalkori grafikai alkotásaiból a Magyar Nemzeti Galéria és a bécsi Albertina gyűjtemény is begyűjtött néhányat.
Tokajba 1941-ben érkezett meg egyrészt egy önálló kiállítással (életképekkel, tájképekkel), másrészt rajztanárként. A két esemény eredőjeként itt ismerte meg feleségét is, Csutkai Mártát, akivel 1944-ben kötött házasságot. Ekkortól egy időre kedvenc témájává váltak a családi portrék.
Az 1940-es évek vége különösen fontos fordulópontot jelentett. Miután a Szabad Művészet nevű sajtóorgánum elismerő kritikákkal illette, és apósáék segítségével tágas műteremnek is birtokosa lehetett, pesti festőtársait kezdte rendszeresen Tokajba invitálni. A Csutkai-család által ellátásban is részesülő művészek (Breznay József, Iván Szilárd, Vidéky Brigitta, Györy Elek, G. Szabó Kálmán, Szabó Vladimir, Szilvásy Margit, Juris Ibolya stb.) egy-egy itt készült képükkel támogatták a megálmodott Tokaji Galéria ügyét. 1949-től megszervezte a Tokaji Dolgozók Képzőművészeti Iskoláját, ahol Urbán Bélával együtt tanított is.
Az 1950-es évek budapesti és vidéki kiállításain rendszeresen feltűnik Tenkács Tibor neve: Képző- és Iparművészek Szövetsége, Nemzeti Szalon, Herman Ottó Múzeum, Országos Képzőművészeti Tárlatok. A miskolci múzeumban Kunt Ernővel és Simon Ferenccel állította ki legújabb pasztelljeit, lavírozott tusrajzait és metszeteit.
A Herman Ottó Múzeum képzőművészeti gyűjteménye 21 alkotást őriz a művésztől, melyek többsége sokszorosított grafika, ill. rajz. A festmények száma 6. Legnagyobb volumenű munkája nálunk a „Szőlőtelepítés a Hegyalján”.
Különösen nagy jelentőséggel bírt a Tokaji Művésztelep 1956. évi Műcsarnokban szervezett bemutatkozása. Ezzel együtt nagy büszkeséggel töltötte el az is, amikor 1958-ban a tokaji iskola folyosóin kaptak helyet munkái, és Xantus Gyula részletesen méltatta képeit a Pedagógusok Lapjában.
Az 1950-es, 1960-as években jellemzően a gyárak, üzemek is felkaroltak egy-egy művészt, és rajtuk keresztül nyilván a munkásosztályt. Így kapott meghívást 1961–62-ben a Szerencsi Cukorgyárba, ahol olyan munkái születtek, mint a Réparakodás, a Csillések vagy a Meszes szekér. De az ilyen megbízatásoktól függetlenül ekkoriban születtek pl. a Bodrog-kanyar ősszel, a Tokaji híd környékén vagy Halódó mandulafák c. fantasztikus tájképei.
Sokszor festett már goueche technikával, ami a fenti témákkal nem pusztán díjat, de a Képzőművészeti Alap tagságát is elhozta részére.
Fontos és termékeny kapcsolata volt a Népművelési Intézet instruktorával, Zilahy Györggyel, akivel közösen álmodták és hívták életre a Tokaji Művészbarátok körét, – mely 1967-ben halála után felvette Zilahy nevét –, és melynek egyik célja az lett, hogy a Tokaji Nyár rendezvénysorozatot a nagyközönség segítségével akár az egész évre kiterjesszék. Ugyanezen évben nyugat-európai utazásokat tesz.
1970-ben Szocialista Kultúráért kitüntetésben részesül és szerepel a Szocialista Művészetért kiállításon.
1975-ben a katowicei Művésztelepen dolgozott és még ugyanezen évben nyugdíjba vonult. Az 1970-es évek első felében többek között Budapesten, Debrecenben, Makón, Nyíregyházán, Visegrádon, Sopronban, Kaposváron, Szikszón, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen és Szerencsen is nyíltak tárlatai. Az 1980-as években a Makói Marosmenti Művésztelepen tevékenykedett. 1983-tól a Szőnyi István Alkotóközösség tagja volt és 1986-ban Gömörszőlősön állított ki, majd a következő évben a rákospalotai Csokonai Művelődési házban nyílt meg utolsó tárlata. 1987-ben, amikor elkészült a róla szóló Telepy-féle kismonográfia és a Goda Gertrúd portréfilm, meghalt szeretett felesége, Csutkai Márta. 2014-ben életműve bekerült a Tokaj város Értéktárába és 2024-ben lányával közösen Tokajban is bemutatkoztak alkotásaikkal a nagyközönségnek.
Kedves Művészetbarátok! Amikor elsőként tegnap beléptem ezekbe az új és hangulatos kiállítóterekbe, és közben felidéztem Goda Gertrúd rövid portréfilmjét, az a gondolat horgonyzott le bennem, hogy mennyire más világban élünk ma már, mint 1913–1996 között. Tenkács Tibor 1987-ben a kamerát egy Tisza-parti ősöreg nyárfához vezette, arról ott néhány fontos vonallal vázlatot készített, majd a műteremben a festményt nyugodtan, érzőn, gondolkodón megalkotta, sőt, a végén a téma születésével kapcsolatos gondolatait is megosztotta. (Koratavaszi szélben, 1978)
Ma csaknem mindnyájunknak van okostelefonja, szuper fényképezőgépe, amely még a kész képet is ezerféleképpen utólag megigazítja, hogy tökéletesnek tűnjön. A jelen generációinak többsége egy ilyen ősöreg fa megörökítésénél megelégszik ezzel a technikai lehetőséggel. Pár másodperc, egy „ugye, milyen piszok jó lett!” felkiáltás, és már használjuk is el a következő tárhelyszeletet, talán soha többé rá sem nézve az elkészült fotóra. Persze létezik fotóművészet is, de a többségünk nem vigyáz arra a lelki egyensúlyra, a világot értelmező, a fantáziát jól használó, bennünk zajló folyamatokra, aminek a művész alkotó ember természetes módon birtokában van. Tenkács festményén, ahogy persze bármely más hasonló alkotáson a fa sosem tökéletes a méretek, méretarányok és színárnyalatok szintjén, és mégis ennek van több értelme. A festményen keresztül mindig kinyílik a művészt, a szemlélőt és a témát összekötő folyosó.
A valóságban nem a szemünk lát igazán, hanem az agyunk alkotja meg a képet. Tenkács Tibor néhol durvának érzett, elnagyolt vonalai jelentős teret engednek a fantáziának, szinte követelik annak használatát. Én ezért élvezem. A táj nem merev, a szereplők mindig mozdulnak, és minden mindig egy kicsit másabb, mint legutóbb.
Hadd gratuláljak mindazoknak, akik ennek a szemet gyönyörködtető, és a művész emlékéhez méltó tárlatnak a válogatásában és felépítésében jeleskedtek, és nem utolsó sorban előtte az épület felújítását is elvégezték. (Bak Andrea, Magyar Nemzeti Múzeum Kiállításrendező Csoport, L. Simon László, Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola Alapítvány (KMNA), Posta György polgármester.) A kiállítás a laikust, a kíváncsit, az egyszerű művészetbarátot örömmel tölti fel és egyensúlyba hozza önmagával és a világgal, a művészeket pedig minden bizonnyal számtalan módon inspirálja majd. Nagyon ötletes és figyelmes, ahol a kurátorok a festményen szereplő városi téma helyét megkeresték és mai állapotáról fényképet párosítottak a műhöz. Fantasztikus ennek a helynek az aurája és külön is tetszetősek a további fejlesztési célok. Tokaj közössége a legkiválóbb példát mutatja a Csutkai–Tenkács-ház avatásával és az új állandó Tenkács-kiállítás megnyitásával a valódi értékek ápolásában.
A további fejlesztésekhez sok sikert, a ma és a holnap látogatóinak pedig lélekemelő és szemet gyönyörködtető élményeket kívánok.
Elhangzott a Tokaji Írótábor nyitónapján, a Tenkács-ház udvarán, 2026. augusztus 10-én
