Ülünk a ponyva alatt, tikkasztó melegben, Abaújban. Odakinn orkánszerű széllökések cibálják a sátrat. Hónapok óta nem esett, ezt a szárazságot láthatón már a szőlők is megsínylik. László (Lackó) napja van, és lassan 11 óra lesz, ami Toldinak még csak délelőtt 10 körül lenne. Korán van még ahhoz, hogy kiballagjon a keresztúthoz, és messze földön elhíresült petrenceforgató mutatványát a nádornak meg az összes hatodikosnak megmutassa. De mi, ma mégsem szent László királyunkat ünnepeljük, és nem is azt a sokmilliót, akik a Vladiszlav név magyarosított alakját kapták a keresztségben.
Egy István nevezetű vitéz miatt gyűltünk össze, aki sokaknak a legnagyobb megbecsülés mellett is: per Pista. A Dr.ozsnyik miatt, akinek nagyon sok tisztelője eljött. Láthatólag ők még az a korosztály, aki számontartja a barátait és pályatársait. Körbenézve: visszafogottan elegáns hölgyek és urak, tiszta arcok, intelligens tekintetek, szikár kézfogások, itt-ott egy-egy szabályosan kivitelezett kézcsók, biccentő félmosolyok. Egy eltűnőfélben lévő nemzedék.
Csendben, illedelmesen hallgatjuk a megnyitó beszédet, miközben arra a pillanatra várunk, hogy felbontsák a végrendeletet. De itt most nem hagyatéki tárgyalás lesz, hanem valami más. Kevesebb mint kinyilatkoztatás, de több mint hitvallás. Egy még nagyon is élő, hús-vér művész Testamentuma. Elég volna, ha csak felolvasná. Tőle az is hatásos lenne. De az neki nem elég. Ő játszani szeret. Uralni a teret és a közönséget. A pillanatot és a jövőt, de mégis talán legjobban a múltat.
Aztán egyszer csak elindul. Nem messzebbről, mint a mesebeli öreg szántóvető ökreinek szarvától. Persze hat ökröt képzeljünk el. Elementáris erővel jön szembe a közönséggel, és húz valamit maga után. Mert mindig cipel valamit, még ha gyakorta mások számára láthatatlan dolgokat, hallhatatlan történeteket is. Amiket majd később, majd egyszer láthatóvá, hallhatóvá tesz, ha úgy akarja. Többször írták már róla, hogy sámán meg táltos. Sokakra ráaggatták már ezt, de „per Pista” esetében van benne igazság, bár ennek külső jelei nem láthatóak: se hat lábujj, se farkasfog. Talán csak az az állandó, a világot uralni akaró félmosoly…
Ha nem táltos, akkor garabonciás, afféle vihartámasztó ember: vibráló, nyughatatlan, sokoldalú, az életet legalább kétszer élő. Nem hetedik, nem nyolcadik. Kilencedik. Pedig jelleme szerint inkább tőről metszett prímszám: oszthatatlan. Kétszáz kilométerrel nyugatabbra, ő lenne a legnagyobb közös osztó, még kétszázzal arrébb meg a legnagyobb közös többszörös. A mi világhírű közös többszöröseink egyike: Bartók, Csontváry plusz Drozsnyik. De a kenyérdagasztó teknő, amit maga után húz, túl nagy teher ahhoz, hogy messzire szárnyaljon. A teknő, amiben anno kolbászt meg májas hurkát kevertek, szalonnát abáltak. Lehet, gyerekeket is ringattak benne.
Dr.ozsnyiknál ez a bölcső, koporsó is egyben. Kilenc testvér bölcsője, hét testvér koporsója. Hét verseskötet, amiket Ötvös Éva – mint valami pogány papnő – a Teremtőnek szánt ajándékként, engesztelő áldozatként, konok számonkérésként, egy folyton lázadó elme bűnjeleiként mutat fel a közönségnek, és az első sorban ülő utolsó, még életben lévő lánytestvérnek. Mert a kettő is prímszám, méghozzá a legkisebb és egyben az egyetlen, ami páros. Az egy, viszont nem prím, és nem is összetett. Ha egyedül maradsz, príma még lehetsz, de prím már soha.
Éva ősanya ezközben egymás után életre kelti az ünnepelt – mert mégiscsak ünnepelni jöttünk – válogatott áldozati írásait: fehér betűkkel gépelt sorokat, a fekete lapokon.
Jöttem sok tíz évvel ezelőttről / ekével a lelkemben / istállók szagával / lovak szabadság nyerítésével / apám pipafüsttel cserzett arcával / így jöttem falvak porából / reményteli világot szántani / vak hittel művészetem / templomát építeni. – Lehetne ez akár egy Testamentum preambuluma is.
Drozsnyik Pista szabadságképe, mégsem a szembeszélbe fejüket belefúrva vágtató lovaké. Inkább a vihar által kicsavart fáké, a horgonyáról elszabadult kísértethajóé, a rögzítőköteléről leoldódott légballoné. Az ördögszekéré, amit körbefújnak a szelek a Földön, tízezer kilométereken keresztül, sztyeppéken meg sivatagokon át, miközben viszi magával Apja idővéste arcát, Anyja szelíd tekintetét. Viszi magával lópaták robaját, a szántóföldek illatát. A roppanó telek hidegét, traktorok hangzavarát. Viszi magával a ráruházott kódokat.
Szun Ce óta tudjuk: egy kép többet ér ezer szónál. Egy performansz akkor ugyan mennyit? Főleg, ha Dr.ozsnyik per Pista a rendező és a főszereplő is egyszemélyben. Nézek, és talán látok is. A fejemben tökéletesen rendezett káosz. Képek villannak be: a Feszty-körkép jelenetei közül, az ökröket maga után húzó, bőgatyás közember szuggesztív tekintetű céltudatossága, és a Hajóvontatók vezérfigurájának alakja, Repin ecsetjéről. A tizenegyből az egyetlen, aki megbékélt sorsával. Bölcsességet tükröző arc, a nyomorultak között. Aki képes elfogadni a jót és a rosszat is. Valaha tán pap volt, netán görögöt meg latint tanított a Szentpétervári Művészeti Akadémián. Ők is szereplői a történetnek. Láthatatlan szellemként ott ülnek a feketére festett, fehér lepedővel bélelt alkalmatosságban. Meg a sokmillió írástudatlan parasztgyerek: Nándorfehérvártól, Mohácson át Világosig. Az Abák nemzetsége az összes jobbágyával, a százszor megalázott Tiborc, ezer panaszával, meg a jobb oldali lator.
Jön felénk, szemébe lógó hajtincsekkel, varkocsba fogott hajjal. Mondom én, hogy táltos. Kutatok az emlékeimben, ugyan kire emlékeztet. Talán a fiatalkori Repinre, aki hirtelen megőszült. Ha valakit érdekel, nézzen utána. Bartók plusz, Csontváry plusz Drozsnyik. Táltosok mind. Nehéz ez az étek, és még nem is ebédeltünk. Várjuk az ebéd előtti desszertet: a katarzist. Ami szintén ott utazik, a mágikus 5 méteren, a koporsó-teknőben.
Öt méter, ami elválasztja a biztonságost a veszélyestől, vagy a láthatatlant a láthatótól. Öt méter a biztonsági zóna, a közönség biztonságáé: úgy tartják, villámcsapáskor a földelt tárgyak kritikus körzete egy 5 méteres sáv. És itt az előrejelzések szerint villámcsapás várható. 50 km/h sebességnél kb. 5 méter a reakcióút hossza, a szétrepülő gránátrepeszeknél a minimális túlélési távolság. A személyes térben 5 méter a „nyilvános zóna” kezdete, ahol már nem érezzük fenyegetőnek mások jelenlétét. A maximális távolság a még kényelmes – nem kiabálós – beszélgetéshez. Egy táltos ösztönösen tudja ezeket, és ösztönösen kezeli az időt is.
Várunk tehát a katarzisra. Egy emberi tragédia tizenöt színben, amiből még hat hátravan. De ne legyenek félelmeink a végtől. Drozsnyik művész úr előrelátóbb volt, mint a hozzá hasonlóan kreatív ezermester hírében állt polihisztor, Daidalosz. A madártollakat alumíniumból vágta, a szárnyakat szélcsatornában tesztelte, a tőle megszokott precizitással megírt műleírásban pedig a használati utasítás mellet kiszámolta azt a távolságot is, amennyire még szublimálás nélkül biztonsággal meg lehet közelíteni a Napot. Ez a távolság pont 5 méterrel hosszabb, mint az eddig legközelebb merészkedő NASA Parker Solar Probe űrszonda 6,1 millió kilométere. 6,1 millió kilométer plusz 5 méter, miközben a hővédő pajzs nagyjából 1400 °C-ra melegszik.
Kis lépés egy embernek, egy hosszúlépést meg az emberiségnek! Manapság már a furmintot sem eredendő bűn fröccsként fogyasztani.
Megkaptuk hát, amiért jöttünk. A kiállítás szinte már csak ráadás. Óvatosan fejet hajtva, belépve a közel 70 centi vastag falú múzeumépület 170 centire méretezett ajtaján, szembejön velünk Abaújszántó díszpolgárának művészete, amely maga a tömény szinkretizmus. Akárhonnan nézzük, akárhogyan szeleteljük. Ablakmélyedésben sorakozó, alkarnyi méretű korpuszokkal, Ytongba faragott, többezer éves azték-maja-tolték szobrok hangulatát idéző, titkokat sűrítő alkotásaival. Közép- és Dél-Amerikában őshonos rabszolga-kultúrák történetei ölelkeznek keresztény, katolikus szimbólumokkal, 40 millió forintos kérdéseket magukban rejtő installációkkal, sajátosan élénk, a falakról szinte leugrani kívánkozó festményekkel. Mindez másnak egy egész életre is elegendő lenne…
Az emeleti falon pedig Drozsnyik István Ars poétikája alatt, ott olvasható termékeny életútjának kivonata, amit talán még maga Lionel Messi is megirigyelne.
Az egészben a legmeglepőbb, hogy a szomszédos kiállítótermekben a helyi szőlőművelő, bortermelő paraszti kultúra mindennapi használati tárgyaiból és szerszámaiból összeállított kiállítás látható. Mintha a Mester miskolci, Szervezet utcai otthonának verandáján, vagy padlásán sétálnánk, egy kései szüretelésű furminttal a poharunkban, amit a kiálltás megtekintése után is megkóstolhattunk, a Művész úr Testamentumát olvasgatva.
„Ott leszek a kertemben bezárva egy kefniben / A műteremben a polcon egy befőttesüvegben / Ott leszek szétszórva a Hortobágyon / Állatok gyomrában madarak begyében / Ott leszek a szelek szárnyai alatt / Az enyhet adó Nap sugarában / Esőben az olvadó hóban / Ott leszek a parázsló tűzben / A mécsesek vézna lángjában / Már ott vagyok / Könyvek sárguló lapjainak oldalán / A múzeumok hűvös rejtekében / És vigyáznak rám a földi angyalok.”
